Az úgy kezdődött, hogy elmentem, még a vírus előtt egy barátnőmhöz, aki rendelt tőlem az unokáinak horgolt kokárdát. Amikor fizetett, akkor elővett egy régi, fekete, műanyag kasszát, az online pénztárgépek előtti időből, amiben felül volt az apró pénz, alatta meg a papír, és azt mondta a kokárdát a tojáspénzéből fizeti ki. Ebből tudtam meg, hogy ő meg tojást árul. Így cserekereskedelemben folytattuk a további, igen tetemes mértékű üzleti tranzakciót.

Ezután akartam horgolni valami kis tartót annak a pénzemnek, amit a kézimunkázásért kapok. Nem azért mert jelentős mennyiség, hanem hogy külön kezeljem, gyűjtsem, dugjam el, persze magam elől. Illetve mára azért is, hogy ne folyjon bele a fizetésemmel a nagy mindenségbe, és igyekezzek csak annyit költeni alapanyagra, fonalra, cérnára, tűre, eszközre, a kedvtelésemre, amennyit vissza is hoz, vagy legalább is nem viszi el fejem fölül a lakást. Borzasztóan bódító állapot bemenni egy-egy kézimunka szaküzletbe, és beleszerelmesedni színekbe, textúrákba, puhaságokba. Ezt addig műveltem, hogy mára nem csak a virágjaim laktak ki a szobámból, hanem a gombolyagok is. Ezeket viszont ki sem tudom rakni a teraszra, mert az eső jobban ártana nekik, mint a virágoknak. Szóval beszigorítottam, és mostantól csak annyi anyagot vehetek, amennyi pénz a tűpénz tartó dobozomban van. Így teremtve meg az egyensúlyt. Legalább is az anyagit. Mert a teljes még várat magára.

Meg is horgoltam ezt a tűpénz tartót, ami inkább lesz varrós doboz, mert hatalmasra sikeredett. Rögtön eldicsekedtem vele a fb oldalamon. Kíváncsi voltam rá, ismeri-e mindenki ezt a kifejezést, és valóban jött kérdés, hogy mit jelent a szó. Tovább gurítva a labdát megkérdeztem az ismerőseimet, kinek mit mond a kifejezés, akik nagyon klasszul összefoglalták. Ezek a válaszok jöttek.

• A nagymamám a zsebpénzre mondta amikor adott tíz-húsz forintot a búcsúra.
• Olyan pénz lehet, amit varrónő kap szerszámaira, vagy olyan valami kisebb összeg, amit a leány kap az apjától ruhára? Valami ilyesmi lehet, nem?
• Amit anno a feleség kapott apró-cseprő kiadásaira, a bőkezű (:D) férjétől akinél volt a kasszakulcs, mert ugye a nő htb. volt....talán éppen az elfoglaltságát jelentő hímzéshez szükséges cuccokra
•  Az otthon háztartást vezető asszonyok apanázsa, sokszor házasság kötés előtt ki is kötötték...Egyfajta olyan pénz, amivel a férj köteles ellátni a feleségét, annak elköltésébe nem szólhat bele. Legtöbb helyen a még oly gazdag polgárlányok vagyona a férj kezelésébe került házasságkötéskor. Komoly szerepe volt abban, hogy a pénzügyi függetlensége (még ha jelképesen is) részben megmaradjon. Azért voltak leányaikat férjhez adó gazdagabb édesapák, akik különböző jogi csűrrel ennél többet is kikötöttek, mondjuk x tulajdon (ház, föld) nem eladható, annak hasznát az asszonyka veszi ki továbbra is, házasságkötése után. Nagymamám birtoka is így maradt a "saját kezelésében" egy nagynéném pedig a férj nem "együtt működése" miatt, gyakorlatilag a textil, edény stb. tárgyi hozományokon kívül, nem juthatott az áhított birtokhoz. Magyarán, nem írta alá a szerződést, hogy annak hozamával néném rendelkezik. (nagy kártyás és duhaj volt a férj...)
• Mifelénk tűpénznek pont hogy azt a pénzt nevezték, amit az asszonyok a férjüktől függetlenül kerestek meg és költhettek el, a családi költségvetéstől elkülönítve. Azért tűpénz, mert gyakran kézimunkák készítéséből és eladásából lett. Egyfajta zsebpénz, valóban.
• (tű-pénz) ösz. fn. 1) Pénz, melyet valaki tűkre szokott költeni. 2) Átv. havi vagy évi pénzjárandóság, melyet a nők a végre kapnak, hogy rajta szükségeiket, különösen a női piperéhez tartozókat födözzék. 3) Ajándékpénz, melyet hálául valamely nőszemélynek adnak, midőn valamely szolgálatot tett.
• vagy varrásért, vagy ruhára adott pénz!
• Én úgy tanultam, hogy az volt a tűpénz, amit az asszonyok a háztartási pénzből lecsipegettek, (pl.ha valamit a konyhára, vagy más vásárlásnál olcsóbban tudtak beszerezni) félretettek, ehhez aztán ilyen-olyan alkalmakkor kaptak még kisebb-nagyobb összeget, s ezt a pénzt arra költötték, amire csak akarták. Mivel akkoriban főként a kézimunka volt a szabadidős tevékenység, főként arra költötték. Ezért lett tűpénz a neve.
•  Én azt mondtam, az egy nagyon kevéske pénz. Kivétel az o.ráchel tűpénze
• A nők hozzájárulása a háztartáshoz. Alacsony bér, alábecsült érték, a nők meg nem becsült csekély keresete. Eredete, hogy háztartási munka jellegű kenyérkereset volt a paraszti munka mellett az iparosodás előtt, amit a nők tehettek. Pl cseléd, mosónő
• A nő dugipénze
• A tű pénz, ha kérsz egy tűt,mert mondjuk nem kapsz, és cserébe adsz érte pár forintot,hogy ne legyen veszekedés vagy harag.
• Apró pénz amit ruházkodásra vagy piperére kaptak régen a lányok. Varrónők kaptak bérmunkáért. Én pl segítettem gyerekként anyunak felhajtásokat stb. csinálni és mindig adott külön zsebpénzt , azt mondta... na itt egy kis tűpénz!!!!
• Felénk Spille (orsópénz) a neve = feleség pénze, költheti ruhákra, cipőkre, rendszeres kisebb kiadásokra.
• Az a (kisebb) összeg, amelyet a férj a feleségének v. az apa a leányának ruházkodásra, piperére, kisebb kiadásaira (rendszeresen) ad.  Íme, leányom, vegye tőlem jó szívvel némi tűpénzül e hatvanezer forintról szóló kötelezvényt. (Mikszáth Kálmán)
• Mint szalmakazalban a tűt, úgy kellett megkeresni a férjuramtól pl. hímzőfonalra, kalaptűre, apróságokra. 

Anyósom, aki 45 körül varrónőnek tanult ismerte és tanította meg nekem is a tűpénz nevű kifejezést. Így mesélte, ahogy ti is, hogy általában varrásért kapták a lányok ezt a pénzt, és ott is tárolták a varrós dobozban. Az esetében  egy varrószalonról volt szó, és a tanulóknak juttatott borravalóról. Úgy tudom elképzelni, mint a fodrászatokban a hajmosót, akit fizet valamelyest a fodrász, de a jövedelme zömét a kuncsaftok adják össze.

Valóban nem mindegy melyik helyen és melyik korban emlegetjük a tűpénzt. Az 1800-as években benne foglaltatott a házassági szerződés kikötéseként, hogy a nem dolgozó, gazdaságilag inaktív nőt köteles a férje ennyi és ennyi zsebpénzzel ellátni, amit arra fordít, amire szeretne. A tűpénz mennyisége ezen a szinten érdektelen, hiszen nyilván annyit kapott a nő, amennyit a férje könnyűszerrel tudott nélkülözni, vagy a nő apja, a családi vagyon védelmében kialkudott. 

Nos, ez minden csak nem szabadság. Ma kinek adunk zsebpénzt? A gyereknek. Nem egy önálló független, szabad, felnőtt embernek. Alamizsna kategória, talán a mértéke nem annyira megalázó.

Már ekkoriban is voltak polgárhölgyek, akik többnyire varrással, varrásból kiegészítették a zsebpénzüket. 

De mi a helyzet a szegények, cselédek, a napszámos munkán élő nőkkel?  Akik nem hogy tűpénzre nem számíthattak az uruktól, hanem a kelengyéjük összegyűjtése is nehéz feladat volt. Vagy a parasztgazdásokban ahol az egész család nem havi fixből, hanem éves bevételekből gazdálkodott.

Valahogy nekik is hozzá kellett jutni egy kis mellékeshez, szabad felhasználású pénzhez. Szeretjük pejoratív jelzővel illetni az anyagiasságot, pedig nem mindig az. A pénz - az érték - értékmérő - így az önértékelésnek is fokmérője.

Szerintem nincs olyan idős parasztasszony, aki ne használta volna, ezt a metódust, mint lehetőséget. Lehet nem tűpénznek, hanem kosár, tojás, túró, magpénznek hívta, attól függően miből származott a külön jövedelme.

Személyes történetem vidéki nagyanyáméknál töltött nyaraim egyikén kezdődött, amikor 10 évesen elindítottam első bizniszemet, amit utána nagyanyám vitt tovább még legalább 20 évig.

Főútvonalon, a 4-es mellett egy buszmegálló előtt laktak, ahol kinn az árokparton töltöttünk rengeteg időt. Stoppoltuk a drága nyugati autókat, lakókocsikat, legeltük a fáról a fekete epret. Amikor az leérett akkor meg kiültünk az eperfa alá a fűbe, és a papsajtot keresgéltük. Este énekeltünk ugyanott, és magoltunk. Ez más vidékeken szotyizás, tutyellázás. De kellett hozzá 1 forint, hogy megvegyünk egy pohárnyi pirított napraforgót a szomszéd utcában egy háznál. Messze is volt, kutya is volt az udvarban, ingyen sem adták, így forradalmi gondolatként kitaláltam, hogy vegyünk a terményboltban nyers magot, és nagymamával piríttassuk meg. Meg is cselekedtük unokatestvéremmel a vásárlást, ahol ő volt logisztikus, mert tudta hol lehet magot venni, én a nagytőkés, mert a nyárra kapott 20 forintnyi zsebpénzemből 11 forintot előfinanszíroztam, nagymamám meg az iparos, aki ha már a sparhelton megfőzte az ebédet, akkor utána bedobta egy tepsiben a sütőbe és megpirította. Frissen emlékszem, hogy az 1 kiló magból 30 pohárnyi kész termék állt elő. Amit az ablakba kitett, kézzel írt MAG KAPHATÓ reklám felhívás, meg a saját árokparti köpködős szájhagyomány útján terjedő vírus marketing segítségével hamar el is adott. 30 forint! Majdnem 200 százalékos haszon, tiszta nyereség! Attól kezdve az egész család ingyen magolt, ami, ha jobban belegondolunk mekkora is volt a család, alig volt nagyanyámnak ráfizetéses. De téli időszakban, amikor magukban voltak, unokák siserehada nélkül, akkor maradt egy kis "magpénze". Amiből megvette a nyers magot, kis zacskókat, tűzifát, dolgozott vele, kiszolgálta a vevőket, szóval annyira nem volt egyszerű, mint azt én 10 éves fejjel kigondoltam. Mégis büszke vagyok rá, hogy az akkor 50 éves öreganyámat, (Jézusom, 10 évvel fiatalabb volt, mint én most!), rá tudtam venni, hogy önálló független pénzkeresete legyen. Hiszen nyugdíja nem volt, mert sosem dolgozott életében. Az a 9 gyerek, akiket megszült, akikből hetet felnevelt, etetett, ruházott, tanított, a rengeteg unoka........Ááááá! Inkább bele sem gondolok, mert belefacsarodik a lelkem.

Ha a kommentekből kiemelem a jellemző hívószavakat, akkor szépen kibontakoznak másfél évszázad társadalmi változásai, nőmozgalmai, a feminista gondolkodásmód elterjedése gazdasági viszonylatban (is). 

Zsebpénz, szerződésben meghatározott összeg, varrásból befolyt mellékes, borravaló, dugipénz, önállóan megkeresett, szabadon felhasználható.

A zsebpénztől, a borravalón és eldugott pénzen át, eljutottunk az önállóan megkeresett, szabadon felhasznált jövedelemig, az okosan, tervszerűen visszaforgatott pénzig, a tőkésített haszonig. 

Szóval ez a tűpénz. Én meg megfogadom, hogy ezt a bevételt külön kezelem, tőkésítem, csak alapanyagra és annyit költök belőle, amennyit muszáj.

Örömmel tapasztalom, hogy ugyanolyan naiv és idealista vagyok, mint zsenge 50 évvel ezelőtt.

De legalább megfogadom. 

Szerző: Kósa Brigi