Elkészült végre a kisautóm, ami 5 héttel ezelőtt 1 hetes javításra szorult. A szerelés ára is a kétszerese lett az előzetes kalkulációnak, de ehhez már szokva vagyok. Tipikus magyar betegsége (is) volt, ami kívül került az árajánlaton. Az egész kormányművet fel kellett újítani, mert az előző tulaj, vagy eladó sajnálta tőle a jó minőségű szervó kenőanyagot, motorolajjal töltötte fel, ami tönkretett maga körül és alatt mindent. Meg a friss műszakis autón a fékcsöveket is cserélni kellett, ha nem akartam egy orosz rulettes fékezést produkálni. 
Szerintem a homlokomra van írva, hogy minden szar autót megveszek, nekem adjátok el! Ott tartok, hogy a 20 éves picike autóm háromszoros árban van, mint amennyiért vettem.

De nem ez a posztom témája, hanem csak el akarom mesélni a ma reggeli, munka utáni, beszállásomat a kocsiba. Aki nem elég vizuális, vagy nem ismer személyesen, az nézze meg a képeimet és lássa, hogy mekkora vagyok én, és mekkora egy Ford Ká (az enyém simán a Ká Ügynök névre hallgat), belülről. 
Az egyikünk nagy, a másikunk meg kicsi. Mondhatnám, fordítottan vagyunk egymáshoz arányosak, és csak gömbölyűségünk azonos. Ha a vezető oldali ajtón szállok be, akkor nem szokott gondot okozni, még a kormány mögé is odaférek, sőt a pedálokat is elérem, de ma a másik oldalról kellett beülnöm, mert nem tudtam kulccsal kinyitni a bal oldali ajtót. 
Gondoltam, mielőtt beletöröm az egyébként indítókulcsnak (egyszerű magyarsággal slusszkulcsnak) is használt kulcsot az ajtóba, sűrű káromkodások közepette ugyan, de átmentem a jobboldali ajtóhoz. Az pöcre nyílt. 
Felmértem a lehetőségeimet, egyrészt, hogy át tudok-e mászni, de a legfontosabb, hogy ki lát majd meg, ahogy kepesztek át. Még kollégák is voltak a parkolóban, de sokan gyülekeztek azok is, akik látogatni jöttek hozzátartozóikat. Nem tudom melyik zavart jobban, az ismerős-e, vagy az ismeretlen, de minden esetre igyekeztem a tornamutatványomat a kocsi bensőjében tartani. 
Ezért húztam magamra az ajtót, és ezért nem tettem ki az anyósülésről a vászon szatyromat, amiben koszos bugyik, üres ételes dobozok közt ott lapult ez a laptop is, amelyen most írok. A jobb ülést így teljes mértékben elfoglalták a táskáim, és nem lett volna célszerű rájuk ülni, mert akkor most nem tudnék min írni. Így szemben a fejtámlának, háttal az első szélvédőnek rátérdeltem a táskák elé az ülésre. 
Majd jobb lábamat megpróbáltam kanyarban, a váltó műszerfal formáját teljesen leképezve, átemelni a bal ülésre.

Aki kintről benézett a szélvédőn azt gondolta egy seggarc ül benn, vagy valaki, aki azt akarja fedezzék hátulról. Közben lerúgtam a belső tükröt, ami beesett egészen a kuplungpedálig, így előbb ahhoz kellett jobbról balra lehajolnom, hogy felvegyem, mert ha előbb ültem volna be utána nem tudok a kormánykeréktől előre hajolni. 
Szóval megvolt a tükör a kezemben. Átkerült a jobb lábam háttal a baloldalra, majd a fenekemen befordultam az ülésbe, de a bal lábam törökülés szerűen ott maradt alattam, a lábfejem meg a másik oldalon a váltóba beakadva. Közben megrúgtam valahogy a rádiót és Dolly eszméletlen hangerővel beleüvöltött a fülembe, hogy Isztambuuuul, óóóóóóhoóóó.

Attól ijedtemben majdnem bepisiltem, de a bal keresztezett lábam erre jó volt, hogy szorítson és tartson. Ezután el kellett balra feküdnöm, hogy a jobb lábam felemelve a bal lábamat a kezemmel segítve kiszabadítsam a váltókar fogságából. És siker koronázta kb. 5 perces beszállásomat. Belülről már nyílt az ajtó, csak az ablakot nem tudtam leengedni, hogy kapjak valami levegőfélét, ekkora fizikai és idegi megterhelés után.

Amikor helyen voltam gyorsan gyufáztam, nem néztem szét, csak csikorgó gumikkal, nagy gázzal, de emelt fővel indultam. Ha valaki megpróbált volna nevetni, vagy beszólni, annak tuti azt mondtam volna, mint a mérges kismalac: 
Kuss! Én így szállok be!

Tök szerencse egyébként, hogy ilyen hajlékony vagyok, azt meg el sem tudom gondolni, mi a franctól fáj ennyire mind a két térdem.
Most tehát vissza kell ragasztanom a belső tükröt, meg keresni egy olyan karosszériást, aki szétszedi az ajtómat, megnézi mi a fene van a zárral, és az ablakkal, mert ha még egyszer így kell beszállnom, inkább gyalog megyek.

Legközelebb meg ilyen ajtó nélküli Ford T-m lesz.

Szerző: Sándorné Kósa Brigitta

2019. május. 18.

Fotó: Pixabay

Forrás: Facebook