A terv egy közös, nagy, családi nyaralásra már tavaly, amikor még éltél, megfogalmazódott bennem. Az kérdéses volt jössz-e, nem, de hajlottunk afelé, hogy úgysem akarnál kimozdulni. A hatalmas utat sem bírtad volna, meg az idegen környezet is csak teher lett volna kikapcsolódás helyett számodra.
Azután fogyott a létszám egyéb okok miatt is, végül a hét főből hárman maradtunk, akik nekivágtunk. Bogi, Jani, meg én. Nem mondom, hogy csodálatos élményekben volt részem, de hogy feledhetetlen marad az biztos. És bár most pihenni indultam, tanulás lett a vége. A kérdésemre, amit márciusban Izraelben, a siratófalnál tettem fel, most érkezett meg a válasz.
Már csak egy kis erő, idő kell a megvalósításhoz. Ja, meg pár millió. De az a legkevesebb.
A nyaralásról naponta többször is bejelentkeztem az általad annyira utált pészbukon. És végig marháskodtam a hetet. (Már amikor nem sírtam). Így egyszerűbb azt idekopizni, mint új szöveget írni.
Ez az idő is eljött. Dani lagzijában vagyunk. Ültetőpoharaink. Innen néhány óra alvás után indultunk nyaralni.
Ez az OriGo Horvátország!
Huuuuú, nem is tudom.
Valami hatalmasat kell ennek a tengernek 1 hét alatt virítania, hogy máskor is jöjjek.
Kéretik helybe, minimum 3 fő 30-as, hímnemű, (ha az egyik feketebőrű sem baj), megfelelő jártassággal, hajlandósággal, hogy én mégegyszer nekivágjak ennek az útnak.
Vagy nem lakodalom után, vagy nem 40 fokban, légkondi nélküli autóban, vagy nem lakókocsiban, ahol minden hepénél hullik valami a fejemre, vagy nem délelőtt 10-kor indulva, hogy 9 óra alatt megtegyünk 650 kilométert.
Délután ötkor voltam az erőm végén. Azt hittem hőgutát kapok. Igaz egész nap nem ittam 4 decinél több vizet, hogy ne kelljen pisilnem. Nem is kellett, mert minden a bokámba ment. (Persze a reggeli vizhajtós gyógyszereimet sem vettem be). És akkor már nem tudtam eldönteni, hogy ájuljak-e el, vagy simán hányjam össze magam. Bogi arra szavazott, hogy inkább aludjak. Amikor szót fogadtam neki akkor meg kiröhögött, hogy bicsaklik a fejem, meg rám fogta, hogy horkolok. Pedig csak a halált vártam. De tényleg. A tájat is egykedvűen néztem, holott nem semmi látvány az Alpokon átgurulni, hogy még havas csúcsok is látszanak.
Megérkezvén végre, megmutattuk magunkat a tengernek.
(Nem sok hasonló látványban van része.)
Nagyon fincsi hűsítő a vize, de félek a sünöktől, és csak tanga gumipapucsot hoztam.
Most végre ágyban, kinyújtott lábbal, megfelelő mennyiségben pótoltam belsőleg a folyadékot.
Gondolkodom erősen, hogy nekem az otthoni ráckevei Vadkacsa szabadstrand is bőven megteszi.
Érzem a levegőben, hogy várjátok a mai, nem csak képes beszámolómat. (Ügyes fogás volt részemről feldobni első nap a fiatal néger csávót, mert így megvan a remény arra, hogy ha valamikor be tudom csalogatni az utcámba, akkor arról is be fogok nektek számolni.)
Na, szóval olvassatok bátran, és mindig.
Ez a nap ellenetek játszik, mert tegnap óta megint vérzik az aranyerem. Foghatnám a hideg sós vízre, meg az eszméletlenül kemény kőpartra, amin ücsörögtem, vagy akár a saját hülyeségemre is, amiért nem hoztam el a méregdrága kúpomat. Pedig gondoltam rá, hogy beteszem a táskámba. Pont van a két hónapja felírt kétheti adagból még egy hétre való. De esélytelen lett volna a szállítás még jégakkuval is, mert otthon annyi idő alatt megolvad, amíg kiveszem lenn a hűtőből, és felballagok vele az emeleti fürdőbe. Szóval csak aranyos krémet hoztam. Éjjel egyig nem tudtam elaludni a melegtől, meg a fájdalomtól, amikor eszembe jutott, hogy legalább azt használjam. És utána tényleg jobb lett.
Meg a szomszédos teraszon is elcsendesedtek.
Reggel beszámoltam Boginak a nagylányos kalandomról, ő meg megijedt, azt mondta:
- Anya akkor ne menj be a vízbe, mert egy cápa megérzi a vér szagát odamegy, és felfal.
Jót nevettem, és nem ecseteltem, hogy azért a szimering az működik, és nem állandó a csorgás. Egyébként meg hol vagyok én attól a vastagságtól, ahol már, és még a sz@rszag is átérződik?
Így, ma a fiatalok elmentek nélkülem távolabbi helyre, homokos partot keresni, én meg maradtam itthon a légkondis szobában.
Nyomatom az aranyerem, és írok.
Közben küldtek fotókat. Látszik a homok, a napfény, a tenger, a boldogság, a meleg. Én meg örülök, hogy a szabim alatt kicsit utolérem a dolgomat. Azért mindjárt leballagok egy kis sós levegőt szívni, meg a kabócák énekét hallgatni a légkondi helyett.
Jajj, azt még nem is mondtam milyen félelmetesen hangosak. Na, lehet majd felveszem nektek.
Mindig szarik a kutya valamit, (jelen esetben a kocsi féklámpájához várunk szerelőt), így a mára tervezett Zadar óváros helyett, kerestünk közel homokos tengerpartot. Találtunk Ninben.
Mutatok képeket, meg süketítő kabóca éneket, amit a blogba sajnos nem tudok betenni. Akit érdekel nézze meg a fb-on.
A Retro rádiót hallgatom itt kinn is, igaz online.
Most ment az Indián nyár című Kovács Kati szám.
Még szinte gyerekek voltunk, amikor már dúdoltuk, kedvencünkké vált.
A fene se gondolta, hogy egyszer a szövege is stimpasszol, és pont ránk.
És most még a tücskök, vagy kabócák hangja is hallható az intro alatt.
Vagy már a fejem zsong ettől a sok kis köcsög kanos kabóca kandúrtól?
Azok kedvéért, akik már unják a képeket, a ma esti szösszenetem nem a lófarkas, meg nem is a raszta néger csávóról fog szólni, hanem a saját hülyeségemről.
(Igaz, eddig sem volt másként.)
Szóval ott hagytam abba, hogy tegnap vártuk a szerelőt, mert a kocsinak nem világított a féklámpája. Átvariáltuk a programot, tegnap közelben fürödtünk, Zadart mára toltuk át. Ehhez képest tegnap este kilenckor eljött valami szerelő féle fazon, aki még egy műszert sem hozott magával. Bucsoknak lehet valami rokona, mert látta 99%-os pontossággal, hogy a fékpedálkapcsoló a bűnös. Azt kell cserélni. Ezzel elment. Majd visszaszólt telefonon, hogy hétvégéig nem tudja beszerezni az alkatrészt. Rendes volt tőle, mert így legalább a legjobb barátunkhoz, googlihoz fordultunk és kerestünk a közelben autóvillamosságist.
Na, hol találtunk?
Igen! Zadarban.
Tehát ezt megtehettük volna egy nappal előbb, variálás nélkül.
Ma persze megint lett 11 óra, amikor elindultunk itthonról 600 fokban, légkondi nélküli kocsiban, fájós fenékkel. Mikor nézzen várost a hülye magyar, ha nem ilyenkor? Első út a szerelőhöz vezetett, GPS-el, naná így is többször eltévedve, mert a vezető sokkal jobban tudta, merre kell menni, mint a midfahrer. Én meg hátul kussoltam, közben levegőért, meg az életemért küzdöttem. A szerelő 2-kor ért rá, ezért minket Jani elvitt az óvárosba, azzal, hogy majd ő egyedül megvárja ameddig elkészül az autó. És akkor kiszálltunk egy korty víz, meg folyadék nélkül a kocsiból. Megláttunk egy bódét, de nálam nem volt kuna és mondtam Boginak sört akarok, mert egyik édes lónyál sem oltja a szomjam. És itt van az a pont, amin megbicsaklott a további nap.
Merthogy nem szoktam inni. Az első 3 korty a fejembe szállt, de haladtunk, és vittük magunkkal a sört. Eleinte csak szédültem, akkor leültem pihenni. Azután meg még mindig szomjas voltam, hát ittam a sört. Akkor meg úgy megoldotta a nyelvemet, hogy az összes szarságot, amit eddig gyűjtögettem a bögyömben, most a szénsavval együtt felböfögtem.
Ez a rész nyilván nem publikus, de sírás lett a vége. Előbb Bogi, majd amikor elrohant, otthagyott, akkor én is. Átgondoltam a dolgokat, és úgy döntöttem nem kell nekem megvárnom a vasárnapot, hogy hazabuszozzak, elindulok Magyarországra most. Nem érdekelt, hogy nincs nálam sem egy ruhám, sem a laptopom, azt sem tudom honnan megy a busz, hol a buszpályaudvar.
Elindultam.
Bekapcsoltam a telefonomon a GPS-t azt mentem gyalog. Közben útba esett bank, váltottam pénzt, vettem inni. Busz viszont csak 0.30-kor indult volna.
A telefonom jelzett, hogy 20% alatt van, és a külső aksi is lemerült. Akkor hívott Bogi, hogy jöjjek velük vissza, meg béküljünk ki. Ahogy ültem a pályaudvar légkondis várójában kurva szabadnak éreztem magam. Büszke voltam, hogy megléptem, ezt a lépést. Amikor meg megláttam a lányomat közeledni felém, akkor meg egy kezdődő Alzheimeresnek.
És nem találok válaszokat, csak a kérdések sorakoznak, mert ezt mind három gyerekemmel átéltem, átélem.
Nekem tényleg már a hátsó ülésen van a helyem? (Ezt átvitt értelemben gondolom, mert a valóságban tényleg odaszól a jegyem.)
Az anyáknak tutibiztos, hogy csak az elfogadás a tiszte?
Nem szólhat bele a felnőtt gyereke életébe, még akkor sem, ha látja, hogy rossz irányba halad?
A szeretet egyenlő a kussolással?
Az elengedés egyenlő a leszarommal, a nem az én dolgommal?
El kell tűrni minden kritikát, de viszont kritizálni nem szabad?
Szar lehet a gyerekemnek lenni?
Miről veszem észre, ha felesleges vagyok?
Amíg ballagtam, lőttem még egy pár képet Zadar óvárosról, de az igazán hangulatos kis utcákba nem mentem be. Vitt a fejem haza.
Ennyi a ma esti mese.
Ja, a kocsinak az izzója volt meglazulva.
Ma csodaszép helyeken jártunk. Megtapasztaltuk a majdnem érintetlen természetet, meg a beachezős feelinget egyaránt. Ráadásul nem messze egymástól, közel a szállásunkhoz, hisz a VIR-Szigeten van mindkettő.
Kicsit bánom a tegnapi posztomat. Nem az őszinteségemet, hanem, hogy azt hiszitek rossz gyerekeim vannak. Pedig nem. Tudom, hogy szeretnek engem, bármikor fordulhatok hozzájuk, ha gyengülök. Segítenek, meg borzasztó erővel képesek vagyunk bajban összezárni. Tiszteljük a másikat és hálásak vagyunk egymásnak.
Ettől függetlenül az érzéseim, a kétségeim, a kérdéseim valódiak. És mint kiderült, nem csak az enyémek.
Este privátban beszélgettem egy olyan ismerősömmel, aki életkora miatt két tűz között van. Az anyukája még be-be szólongat, de a gyereke is halad az önállósodás felé. Ő még a véleményt a segglyukhoz hasonlítja, ami mint köztudott mindenkinek van, de senki nem kiváncsi rá. (Bakker, ha ezt előbb tudom, dehogy hozom szóba az aranyeremet.)
Szóval ő még kemény, és érződik rajta, hogy zavarja a fentről jövő ív, és igyekszik majd lefelé nem kiosztani. Azután elmeséltem neki a konkrét fájdalmamat, és sitty-suttyra ellentmondásba keveredett önmagával, és azt mondta:
- Gittuska csinálj valamit, mert ez nem játék!
Persze Bogival kibékültünk, minden ok. De jár az agyam, hogy mikor mi módon, hogyan üljünk le sérülésmentesen beszélgetni.
Sör tuti nem lesz!
Esetleg egy kis tömény.
Vannak dátumok, amik belém égnek valami miatt. Ilyen az augusztus 10. is. Reggel, ahogy ránéztem a telefonomon a számokra kellemes borzongás járt át. 1976-ban ezen a napon lettem először a tiéd. Mennyit szerveztük, terveztük, vártuk! Franciska volt az alibi gardedámom. Eljött egy nappal előbb Anyucihoz, hogy elkérjen éjszakára. Azt mondta sürgősen el kell utazniuk és szeretné, ha én vigyáznék Ildire, Mónira.
Azután a pontonon nem benn náluk a szobában aludtam, hanem a jegykiadó helyiség volt előkészítve kettőnknek. Otthonról hoztál törölközőt alám, ha nagyon véreznék, ne kenjük össze az ágyneműjüket.
Izgalmas volt már a készülődés is, majd az egész éjszaka.
Beszélgettünk, simogattuk, becéztük egymást. Eleinte ügyetlenkedtünk, de éjfél körülre belejöttünk.
Eddig jutottak a gondolataim, amikor a telefon kijelzőn a 08.10. dátum mellett SMS bankkártya értesítést kaptam. Utalta a nyugdíjfolyósító az utánad járó özvegyi nyugdíjamat. Hogy basszák meg! Mindig 11-én kaptál nyugdíjat. Nem lehetne, hogy visszaadom a pénzt, csak még egy kicsit itt legyél? 
⚓️
A félreértések elkerülése végett nem fekete bőrű.
Van minden színű náció a buszon, de a legsötétebbek latin amerikaiak. Közvetlenül mögöttem ülnek, és senki más nem beszélget csak ők. A fülembe és jó hangosan spanyolul. Azután váltanak amerikai angolra, ha lehet akkor még hangosabbak, utána meg a franciát nyomják. Egyik nyelvet sem értem, meg azt sem, miért váltogatják egymás közt a nyelveket. Talán játék, vagy gyakorlás? De úgy érzem hatalmas szabadságot ad bárkinek, ha több nyelven tud kommunikálni. Még akkor is, vagy főleg akkor, ha azonos nyelvet beszélnek, mégsem értik egymást.
Ez itt nem egy nyelviskola reklámja volt, de megvan a következő tanulnivalóm.
Vagy megtanulok angolul, vagy kiadok egy magyar-magyar szótárat.
Van légkondi a buszon, de úgy látszik rám férne egy jó kis kávé.
A kép három napos. Bogi szerint anyás, szerintem őrmesteres.
Na, pont azért anyás, mondta Bogi.
Szóval, neki az anyját, a jó édest!
Meg a késésnek is!
Bizony ég, azért jó elutazni, hogy a végén hazamehess!
És a gyerekeim? Az egyik feltett a buszra, a másik elém jött, hazahozott, a harmadik vacsorával, frissen húzott ággyal várt.
A saját wc-nek párja nincs, a csapból akár inni is lehet, és az ágyad? Tökre elfelejtetted, hogy mennyire süppedős, puha, ruganyósan illatos!
Jó éjszakát mindenkinek!
Kis naivan azt hittétek elég lesz ekkora fenéknek 700 kilométeres nyomatás? Na, nem. Szó se róla! Ezért, már ma is beletettem majdnem háromszázat. Hazánk nagy vizeinek meglátogatása közül a Tisza hiányzik, igaz még csak dél van.
Nem a józan eszem ment el, de ez volt az ára, hogy tegnap hazahozzon a gyerekem Pestről. Mivel kettőnknek van egy kocsija, ma én vittem vissza Füredre.
Közben szólt a hatlövetű, helyett új kedvencem a Retro rádió. Csípem a zenéiket, meg azt, hogy a dalok születésekor, még kéjes gondolat sem volt gyerekem úgy fújja, mintha muszáj lenne neki.
A hírek viszont a sírba tesznek.
A szerkesztők hagyján, hogy kínosan vigyáznak minden oldali hallgató lelkületére. (Azon sem csodálkoznék, ha ez lenne fennmaradásuknak záloga, vagy feltétele.)
De a bemondók!
Értem én, hogy megtanították őket mosolyogva beszélni. De akkor a hír tartalma szerint emotionokkal lássák már el nekik a szöveget.
A balesetben meghalt, és a kocsiban hagyta a karambolt okozó apa a gyerekeit című részeket ugyanazzal a hangsúllyal, hurrá optimizmussal olvassa, mint a de jó, hogy nyár van, hétfő, és 40 fok árnyékban.
Most meg ebéd utánit alszom, végre férfi mellett.
Igaz csak 4 éves, de a legjobb. Tuti szívesen aludnál vele te is Bibis Papa.
A képek túl nagy helyet foglalnak, ezért nem engedte idetenni a rendszer. Aki akarja megnézheti őket a fb oldalamon.
Szerző: Sándorné Kósa Brigitta
