Január 6. a legkisebb gyermeked, Boldizsár névnapja van. Ilyenkor szoktad megkérdezni, hogy:

- Te, nem ma lenne a bátyámnak a születésnapja? Mire én több kevesebb türelemmel válaszolnám, hogy:

- De!

Ennek oka abban a tényben keresendő, hogy Boldi 26 éve alatt ezt legalább hússzor, szerintem unásig  megbeszéltük. Haragudtam, miért kell minden évben előhoznod a témát, pedig már elég régen rájöttem az okára.

Nem jártál önismereti csoportba, személyiség fejlesztésre, pszichológushoz, meg terápiára, nekem kellett (volna) ellátnom ezt a feladatot, hiszen a mi generációnk (is) már akkor sérült, amikor még a világra sem jött. Szegény anyád, meg apád, meg ti mindhárman testvérek, annak viseltétek egész életetekben következményét, hogy Ratkó Anna idején születtetek, ebben az országban. Csoda-e, hogy akkor, amikor az első gyerek 1951 januárban, a második 1951 decemberben, a harmadik 1953 áprilisában megszületik, a legkisebb már nem csak teher az anyának, hanem kifejezetten púp a hátán? Az anyád személye egyébként is addig volt fontos, amíg kihordott, megszült. A többi, gyermekneveléssel kapcsolatos teendő, átruházható volt a nagymamára, nagynénikre vidéken. Neki a szocializmust kellett öntudatos nőként, feleségként építeni Budapesten. Majd amikor iskolába kerültél, viszonylagosan önálló voltál, visszakerülhettél a családodba.

Így kaptál, egy látszólag csodálatos, szabad gyerekkort, a Bakony erdeiben, a Balaton partján, sok szeretetet a nagy rokonságtól, de nem kaptad meg soha az egyetlen, legfontosabb ember figyelmét, biztonságos ölelését, ami minden gyereknek jár, az anyjától.

Így a találkozásunkkor azt éreztük, hogy mint mágnes vonzzuk a másikat, és fogalmunk sem volt róla, hogy a te nárcisztikus és az én Helferes személyiségem még egy tartós, mégis könnyed mozdulattal széjjelnyitható francia kapocsnál is erősebben akaszkodik. Ezt tépni, szakítani lehetett volna, mint egy gazdatestre ránőtt parazitát, ahol már nem is látszanak az eredeti határok, csak az a biztos, hogy mindkettőnek rettenetesen fájna, sértené az elválás, ha egyáltalán bármelyik is túlélné. Sokáig hittük ezt az érzést szerelemnek. Illetve, te azt mondtad 41 éven keresztül annak élted meg. Én, nem tudom meddig.

Nálam 10 évenként vannak szakaszhatárok. Az első 10 évünk volt a felhőtlen, gyerektelen korszakunk. Azt mondom felhőtlen, holott rengeteg veszteségünk volt ezidő alatt. Elment nagyanyád, szüleid. Túléltünk nagy betegségeket, mégis ennek az időszaknak rózsaszín lenne a jellemző színe, helye pedig Óbuda.

Következő 10 évünk Dömsöd, tanya, állatok, munka, anyám, sárga WV bogár, remény zöld gyerekek, barátok, igazán meg nem ragadott lehetőségek.

Ezutáni 10 év anyám nélkül, nagy családban nagyon egyedül. Úgy érzem, csak az én vállamat nyomja az egész család gondja baja. Már csak a lakóhelyünk tanya, nem az életformánk tanyasi. Állattartás helyett munkába járás, másodállás, harmadállás, negyedállás, megalkuvás, fáradtság, önfeladás, szürkeség.

Azután nagy ugrás, kitörési próbálkozás Ráckeve. Elköltözöm, de utánam jössz. Gyerekek felnőnek, elmennek, ismét ketten, és megmarad a vér vöröse, meg a halál feketéje, ami keverve rozsdabarna. Vagy téglavörös. Csak nézőpont kérdése.

Ami állandó, irányodba a hálám, a szeretetem, és a Duna. És ez így is marad örökre.

Szerző: Sándorné Kósa Brigitta

2018 január.6.