Kedves Nagy Imre!

Nem, nem AZ a Nagy Imre, hanem TE Imre Nagy. Igen, emlékszem rá, hogy amikor 1965 környékén, bátyám osztálytársaként, valamilyen szinten bekerültél a családi tudatunkba, észrevettem, hogy a neved kiejtésekor visszafojtott suttogást érzékeltem a felnőttek részéről. A politikához 5 évesen nyilván nem értettem. Ez lényegtelen is a most írandó levelem miatt, hiszen az csak a máról, a jelenről szól. (?) Kisebbik bátyámnak voltál nem csak az osztálytársa, hanem a barátja is, így gondolom 7 évvel lehetsz nálam idősebb. Megcsináltatok minden olyan marhaságot, amit a 60-70-es években felnövő siheder újpesti fiúk megcsináltak. Ritkán jöttél át hozzánk, de húsvétkor, locsolkodóként biztosan számíthattam rád, aki aranyos, szeplős, vöröses szőke kissrác voltál. Számomra a Nagy Imre név hallatán sokáig és kizárólag te jutottál eszembe. 
Nem tudom melyikünk került el előbb a környékről, de jó ideig nem hallottam felőled, mígnem kb. másfél éve, a közös általános iskolás csoportban össze nem futottunk és ismerősök lettünk itt a fb-on.

Érdekesek ezek az 50 év utáni ismételt találkozások. Vagy azt hiszi az ember, hogy mindent tud a másikról, hiszen ismeri gyerekkora óta, vagy pont az ellenkezője. Lát egy öregembert a képen, akinek ismerős ugyan a neve, de köze nincs hozzá. Persze, ehhez nem is kell valaki más fényképe, elég elővenni egy gyerekkori képet, a tükörbe nézni és időnként elcsodálkozni, vagy kérdéseket feltenni. 
- Jééé! Ez én vagyok? Én voltam? Mivé lettem? Változtam? Fejlődtem? Toporgok? Letértem arról az útról, amelyen a család okán, jogán elindultam? Vagy baktatok a kijelölt úton, mint egy sínen?

Jelenlegi élethelyzetemben gyakran nézek vissza, és ettől furcsa rossz érzések törnek rám, mert kétségbe vonom a múltat. A megtörténtét, a szépségét, az igazságát, a valósságát.

Hú, na jó, maradjak itt és most. Szóval a lencsefőzelékes posztom miatt írok neked. Gondolkodtam, hogy közvetlenül küldjem el a levelet, vagy a nyílt formát használjam, de az egyik hölgy, akivel komment párbajba keveredtél, megkért, hogy legyen nyilvános, mert szeretné ő is olvasni.
A nevezetes poszt nem egy gasztroblog illusztrációja, hanem egy teljesen ártalmatlan magánjellegű énközlés, ami egy ételfotót is tartalmaz. Üzenete, (ha van ilyen egyáltalán), azoknak szól, akik ismernek. Észrevettem, hogy nem mindenki érti az (ön)iróniámat, és az adott jelzéseimet szándékaimmal ellenkezően dekódolja. És nem csak idegenek, hanem akár közeli ismerősök, rokonok is félreértenek. Figyelik, olvassák a történeteimet, nyíltan negligálnak, véletlenül sem jelzik emotionnal, kommenttel, hogy láttak, csak napok, esetleg hetek múlva kapom a zamekot, vagy egyéb reakciót, amiből kikövetkeztetem, hogy képben vannak sorsom alakulásával. Sokszor még nálamnál is jobban. 
Ezért is posztolok gyakran és látszólag tök felesleges dolgokat, hogy bizonyítsam előzékenységemről azokat, akik látszólag érdektelenek, mégis "kukucskálnak".
A kommunikációs félreértéssel talán nem is vagyok egyedül, holott igyekszem pontosan fogalmazni, az nem mindig "megy át". Mi még általánosban azt tanultuk, hogy a munka tette emberré az embert, de ma már látszik, hogy az elvont gondolkodás és annak átadása a kommunikáció tette meg velünk, illetve az őseinkkel ezt a csodát. Csak azután megkaptuk Bábelt a nyakunk közé, és ha nem vigyázunk a zűrzavaros kommunikáció fog ki is vezetni minket az "emberségből".

Tudod mit, idelinkelem a szóban forgó posztot, és elmagyarázom lassan, mi az üzenete és kinek, hol, mi volt a lényeg. 

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=2429967743684336&set=a.816035505077576&type=3&theater

Kolléganőm kisfia tegnap mindenféle enterális nehézséggel nézett szembe, amit magyarul hányásnak, fosásnak nevezünk. Nincs rajta csodálkozni való, hisz a Doktor Proktor varázslatos pukipora nevezetű könyvet bújja karácsony óta. 
Ez jár a fejemben, így reggelizés magasságában, amikor rájövök, hogy a kenyerem bennfelejtettem a munkahelyemen, bezzeg a régen főtt lencsét hazahoztam, kinn meg legalább 2 centis hó van lehullva. 
Kipróbálom hátha velem is csodát tesz Dr Proktor és az ő találmánya.
Borzasztó, hogy nem tudok ételt kidobni.

Persze, hogy adná ki magát a dolog, hisz azért vettem akciós lencsét, hogy sok pénzem legyen, és akkor dobjam a szemétbe?
Anyukám arra tanított:
- Inkább pocsékba, mint kárba kislányom!

Az első két mondat a bevezetés, és visszacsatolás a kolléganőmnek. Az, az üzenete, hogy vele dolgoztam nappalos műszakban, figyeltem a mondandójára, tudtam, hogy beteg a gyereke, meg azt is, hogy milyen könyvet kapott karácsonyra, amit nagyon szívesen olvas. 
A 3. mondat összetett ugyan, de talán érthető. Egyébként nem szántam külön posztot a hójelentésre. 
A 4. mondat vicc. Itt kell nevetni. 
Az 5. mondat majdnem tő, de mindenképpen rövid, kijelentő, megállapítok benne valamit. Azt hiszem, ez a fő mondanivaló. Ismered milyen szegény családban nőttem fel. Örültem gyerekkoromban, hogy enni tudtam, bármit is, és ahhoz a generációhoz tartozom, veled együtt, akik azt tanulták a háborúban szocializálódott szüleiktől, hogy az ételt nem szabad kidobni, meg kell becsülni.
A 6. mondat, ha gondolkozik valaki, rájöhet, hogy ha 5-én eszi az ember az elsején főtt ételt, akkor azt valószínűleg egyedül teszi. És ez neki nagyon nem jó. Sőt! Lehet, hogy szarabb, mint a kőfőzelék, de akkor is inkább kineveti saját magát, mint hogy sajnálják. 
A 7., utolsó mondat, anyám szintén ironikus szólása, aki egy egyszerű asszony volt. Nem ismerte, csak alkalmazta Cyrano de Bergerac mondását, a "Mert magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el."
A képen pedig nem az étel a lényeg, hanem a tányér. Ami férjem szüleié volt, majd ő örökölte. Már csak egy mély és egy lapos van belőle. Kizárólagosan férjem használta. Szeretem, mert porcelán, és amikor a kezembe veszem átsuhan rajtam sok, sok év, meg sok, sok érzés. Azt gondolom, a gyerekeink örömmel nézik, és nem a mikrós virslit látják benne, hanem a gesztust és apjuk tányérját.

A posztomhoz írt megjegyzéseid nem vettem fel, nem sértődtem meg. Ha úgy tetszik erre vagyok szocializálva. Kevés embernek tudtam eddig dicséretest főzni, de már nem is akarok. A megfelelési kényszer az ételkészítés módjában (is) kikopott belőlem.
Ami bántott, az a barátaimmal való szócsatád, amiben nagyon elragadtattad magad. Olyan szavakat használtál, mint a "borzadmány, betontörmelékre hasonlító förmedvény, primitív mikrós virsli, gasztró ocsmányság, ez gúny űzés a lencse főzelékből, még mindig Mamutot ennénk, de tán az is jobb lenne, mint a szóban forgó étel különlegesség", meg szerepelt még a "vélemény nyilvánítás", és az "őszinteség" szó is a kommentedben.

És ez a bibi. 
Ad 1. nem tudom elviselni, ha valaki leszólja azt az ételt, amit más megeszik. Nem én, hanem bárki. Biztosan te is ismersz olyan embert, akivel nem lehet egy asztalnál egy jóízűt enni, mert mindenre van valami negatív jelzője, fintora. Válogat, mint állat, fitymál, turkál és ezzel elveszi a többiek étvágyát is.
Ad.2. nem kértem a véleményed. A fotót nem zsűrizésre, kóstolásra, vélemény nyilvánításra tettem fel. Mint, ahogy te sem azokat, amin a kifogott haladdal vagy lefényképezve. Én sem írtam alá, hogy Úristen Imi, mennyire hasonlítotok egymásra, meg azt sem, hogy ha már kifogtad azt a bamba jószágot, legalább tálald fel, mert ez így szerintem netto állatkínzás. Volt véleményem, ami marha őszinte is volt, de megtartottam magamnak. Én már megtanultam, hogy a kéretlen vélemény olyan mint a segglyuk. Mindenkinek van, mégsem vagyunk rá kíváncsiak. Meg egyébként sem akartalak megbántani. Ha olyat nem tudok írni, ami neked jólesne, akkor görgetek tovább. Pedig én is őszinte ember vagyok, mint már mondottam.

Bocs, hogy így elnyújtottam, de gyakran elragadnak az érzések meg az emlékek.

Na, most megint eszembe jutott valami. Bátyám mesélte, aki osztálytársad volt. A történet 65 után játszódott, amikor már apánk meghalt, és anyánk egyedül nevelt minket hármunkat. Tízórait nem mindig vitt az iskolába, ha igen akkor legfeljebb zsíros kenyeret, de amikor már csak liszt volt otthon, akkor cigány bodagot. (Az tudod liszt, víz, só összekeverve a kályha platnin megsütve). Volt neki egy jómódban élő osztálytársa, aki hétfőnként a vasárnapról maradt rántott húst vitte két kenyér között tízóraira. Tesómnak csorgott a nyála a húsért és addig, addig feltűnősködött, szagolgatta a bodagját, kéjesen csomagolgatta ki, amíg a másik gyerek megkívánta a számára ismeretlen ételt és elcserélte vele a rántott húsos kenyeret. Mindketten befalták a tízórait, jól is laktak, elégedetten folytatták a tanulást. Ebből rendszert csináltak, majd a második harmadik héten jött az osztálytárs anyukája az én anyámhoz, hogy adja már meg annak a süteménynek a receptjét, amit a kisfia otthon mannaként emlegetett.
Jól emlékszem, hogy a te anyukád kérte a bodag receptjét az enyémtől?

A képet a netről vettem. Platnim nincs, mikróban meg nem tudom milyen lenne a bodag.

Szerintem qrva igénytelen. 

Szerző: Sándorné Kósa Brigitta

Forrás: Facebook

2019. január.