„Biztosan tudom, hogy a bánat az élet ellensége.” – Shakespeare
A pillanat tört része alatt lepergett lelki szemeim előtt addigi 24 évem, amikor elkezdted a keskeny, kátyús úton a kormányt rángatni. Nem értettem miért megyünk, mint ökörhugyozás. Megijedtem, most perecelünk egy akkorát, amilyet még sosem. Mögötted ültem a MZ-125-ös motorunkon és még jobban öleltelek, szorítottalak, mint előtte. Éppen hazafelé tartottunk Kisorosziból, ahol egy hosszú hétvégét töltöttünk a Vízparti KISZ Parti nevű happeningen.
Megálltál végre, a kék bukósisakodhoz kaptál, amihez magad vágtál ki ollóval pirosas narancsos, fényvisszaverős, öntapadós, matrica köröket, azzal díszítetted. Az enyémre is akartál ragasztani valamit, de én nem hagytam. Nem akartam, hogy elrondítsd! Nagyon menő, egyforma kék jet sisakokat vettünk, jó drágán, úgy rémlik 1100 forintért darabját, amit űrhajós sisakként kellett a fejünkre húzni. Volt szivacsos kulcs-csont védője és patenttal lehetett cserélni az áttetsző, és a sötétített le- fel hajtható arcvédőt. Ez alá a sisak alá repült be egy darázs, és megcsípte a tarkódat. Amikor már állt a motor, a két lábadra támaszkodtál, gyorsan leléptem mögüled. Letépted a sisakot magadról. Na, akkor elszállt a darázs, ami a napraforgótáblából irányt tévesztve választott téged, a rengeteg, napra tekintő, sárga virág helyett. Egy darabig sziszegtél káromkodtál, rágyújtottál egy cigire. Amíg dohányoztál én közben támasztottam a motort. Picit reménykedtem, hogy majd most engedsz vezetni, és nem hátul gubbasztok, mint egy derékfájós motoros tyúk, hanem én viszlek hazáig téged.
Nem engedted. Sosem ültél mögém fel a motorra. (Az élet persze téged igazolt, így mindig csak egyedül estem, de akkor legalább hatalmasat.) Inkább gyorsan jobban lettél.
Ez a kép villant, olyan élesen az agyamba, hogy azt figyeltem a másik oldalon, mikor jövünk szembe magammal, amikor Kisorosziba tartottam a Péterfy Akadémia Első Kreatív Írás Táborába, a keskeny, kátyús úton, odafelé.
Emiatt is volt bennem egy alap feszültség a tábor előtt. Milyen lesz 36 év után újra látni a helyet, a Sziget spiccet, milyen érzéseket hoznak elő az emlékek? Kisoroszi szigetspicc. Így nevezted a Sziget csúcsot. Spicc. Ez sokkal szakmaibb, hajósabb megnevezés volt számodra, mint a csúcs. A déli Szentendrei-sziget csúcsot, Újpestnél, ahol vezetted az átkelő hajót, és ahol 76-ban megismerkedtünk is sziget spiccnek mondtad. Én, egyetlen egyszer 1984-ben voltam Kisorosziban, de titeket a bátyáddal előtte, gyerekkorotokban rendszeresen levitt a szomszéd Lajos bácsi, akinek a fia barátotok volt, pecázni, sátorozni. Sokat és lelkesen mesélted azokat az élményeket.
Érdekes, akkoriban fel sem tűnt, hogy sosem apátokkal mentetek nyaralni, szórakozni, hanem mindig valaki mással. Ezért te, szinte hazamentél Kisorosziba. Igaz, te mindenhol otthon vagy, ahol Duna van, meg Szigetspicc. Vagy Balaton, vagy víz, vagy tenger. A KISZ buliból alig maradt meg a fejemben valami. Azt tudom, hogy a kórházból, többen mentünk párban, nem mi egyedül voltunk házaspár. Ez olyan szocialista Woodstock akart lenni. A KISZ fiatalság szelepelése, közművelése, köznevelése.
Még nem volt peresztrojka, de már nem élt Brezsnyev. Még nem volt Sziget Fesztivál, de már sokszor láttuk a Vígszínházban a Popfesztivált. Játszottuk az agyunkat, mert nem csak motorunk volt, hanem előkertes sátrunk is, meg műanyag összecsukható vizeskannánk, amit, ha a hokedlira tettünk, akkor egy csappal tudtuk a vizet adagolni belőle. Így elértük, hogy a mi sátrunk lett a főhadiszállás és főzhettem majdnem 12 emberre. Egyik nap paprikás krumpli volt, másnap meg talán lecsó. Ti, fiúk hordtátok a vizet, mi csajok meg etettünk titeket, mosogattunk. Egész nap üvöltött a hangosbemondó. Voltak színpadok, ahol ismeretlen, kezdő együttesek, szóló gitárosok léptek fel, sokan a pol-beat kategóriában, még a guantanamera című dallal. Különböző sátrakban, "állomásokon" tartottak ki mit tud-okat, egészségügyi, alkoholizmus elleni és szexuális felvilágosító témában, ahol a tripper, meg az AIDS megelőzése volt a téma, és cottont is osztottak. Egyetlen kérdésre emlékszem a kábítószer felvilágosító részből: Melyikben van több koffein, a kávéban, vagy a teában? Persze a sörkimérés folyamatos volt. Amikor meg nem volt fellépő, akkor a hangszórókból unásig üvöltött olaszul a mammamamma, mamma maria mama.
Most, nem csak a régi, helyi emlékektől, hanem az írás kurzustól is tartottam, mert fogalmam nem volt mit várhatok tőle, vagy mit várnak Péterfyék tőlem. Sokadik parám, mint mindig, az életkorom miatt éreztem. Féltem, hogy én leszek a legidősebb a csapatban. Ezek a frusztrációk akkor múltak el, amikor megkaptuk egy héttel előre a feladatot, amiben két novellát kellett beadni, egyik lehetett régi, a másikat árulás témában frissen kellett elkészíteni, 6-10 ezer karakterben, valamint megtapasztaltam, vagyunk többen a korosztályomból.
Fantasztikus vendégeket hívtak nekünk a szervezők. Korunknak sikeres, kiemelkedő embereit, akiknek köze van az irodalomhoz, íráshoz, szöveg gondozáshoz, könyvkiadáshoz, a marketing médiához. Szemináriumi munkában, Péterfy Gergely vezetésével dolgoztuk fel a saját és társaink írásait, majd elméleti oktatást is ő tartott nekünk. Rácsodálkoztam a műveltségére, amikor latin szöveggel, idézetekkel támasztotta alá a mondandóját.
Ilyet utoljára Rózsa nénitől, a középiskolai osztályfőnökömtől hallottam, aki járatos volt az ógörögben, latinban, németben, angolban is, de nekünk magyart, oroszt, latint tanított. Időnként azért csempészett be a fejünkbe a tankönyvön kívül mást is. Persze 79-ben egy egészségügyi szakközépiskolából hamarabb találtuk magunkat az ágytál nyeles végén, mint egy egyetem előadótermében. Ami számomra idegen, és lehet azért, mert nem beszélek rendesen semmilyen más nyelvet, az az, hogy a történet elbeszélés, regényírás szakmai, gyakorlati részét Gergely angol kifejezéseket is használva adta le. Hát, most kénytelen leszek szótárazni.
Feszített tempóban haladtunk, így egyszer sétáltam ki a spiccre, emlékezni. Pénzt nem vittem magammal, így a kis Kámmal nem tudtam behajtani az elkerített részre. A poros úton bukdácsolva haladtam a Dunához. Láttam karámban lovakat, rendben sorakozó kukorica táblát, fényképeztem vadvirágokat, fákat, és egyszer csak egy szem kék szilvát vettem észre a földön. Kicsit löttyedt volt, az eséstől szétrepedt. A sérülés mellett, a héj alól kitüremkedett a sárga szilvahús. Felnéztem, és valóban egy öreg szilvafa alatt hentergett ez az egy szem a porban. Másik két szem szilva volt még a fán, de olyan magasan, hogy nem értem el, így megtörölve a porban heverőt, azt megettem. Bandukoltam tovább, az izzadság folyt a hátamon, amikor nyílt terepen mentem. Ha fák közt árnyékban, akkor meg a szúnyogok vettek birtokba. Egyszer csak elértem a tisztást, ami most is campingként üzemel. Sokan voltak a modern Robinsonok, de a felszerelésük talán csak egy fokkal volt modernebb a mi régi sátrunknál. Jócskán elmúlt 5 óra, mire a spiccre, a Duna-partra értem. A part kavicsos, kagylóhéjas, a víz hullámzó, meleg, a túlpart, Visegrád és Nagymaros hegyei burjánzóan zöldek, a nap még ragyogó, de már építi a Dunába az ezüst hidat. Sokan napoztak, pancsoltak, kicsik és nagyok egyformán.
Én csak a lábam áztattam meg egy picit, és boldog voltam, hogy elvittelek a spiccre. Ahogy a vízbe merítettem a gyűrűd, 3 kavicsot emeltem ki, mindenféle gondolkodás vagy keresés nélkül. A középső kerekded, a legkisebbnek pedig törött a széle. Ennyi nézgelődés, emlékezés után vissza kellett indulnom, mert nem akartam lekésni az esti előadást, meg az egy szem túlérett szilva is jelezte a beleimben, hogy hamar keressek wc-t.
Másnap, sírva nevetve, élményekkel telve búcsúzkodott a banda. Megtettük a fogadalmakat, tartjuk a kapcsolatot, figyelemmel kísérjük, segítjük egymás munkáját, és jövőre mindenkivel ugyanitt. Beültem a tűzforró autóba és hazafelé vettem az irányt. Amikor a kisoroszi féltengely gyilkos, darázs csípős egyenesben jártam, akkor szólalt meg a Retró rádióban Korda-Balázs előadásában a Mammamma mamma maria mama. Velük dúdoltam.
Egy hét alatt változott a táj. Körbálák az út mellett és a napraforgók büszkesége is alábbhagyott. Elszomorodva nézték a köldöküket. Vagy a fejükben folyamatosan növekvő súlyt nem tudják tovább felfelé tartani?
