Megígértem a harmadik K-t a Ford Ká és kipufogó után az előző bejegyzésemben, ezért adós fizess alapon, most megejtem.

Az előzményben szerepelt egy öt napos, bentlakásos, stresszkezelő tréning, amelyet a munkahelyem szervezett, finanszírozott, és ahol 12 hasonszőrű kollégával közösen vettem részt, természetesen a korelnöklésemmel. Ez a tény csak annyiban tartozik a tárgyhoz, amennyiben előrevetíti, hogy az idegállapotom rendesen elsimult és kellően felvértezett állapotban volt a mindennapi, sőt, a nem kevés munkahelyi stressz kivédésére is.

Csak így úszhatta meg az a 3 gyerekes apuka ott a Lidlben.

De haladjak időrendben, sorban.

Úgy látszik az univerzum is lehallgatja a gondolataimat, és alkalmazza a remarketinget, mert sorban hoz elém 3 gyerekes, öttagú családokat, valamilyen élethelyzetben. Az első még a tréning alatt történt, az utolsó nap reggelijénél. A tréning helyszíne egyébként évszaktól függően, vagy vállalati üdülő, vagy egészség-megőrző, vagy továbbképző funkciókkal bír. Az épületben klímásak a szobák, van szolárium, masszázs, ping-pong asztal, klassz közösségi terek, csodálatos park, teniszpálya, gyógyfürdő, csend, nyugalom, béke, jó levegő, madár csicsergés, háromszori meleg étel, zsíros kenyér uzsonna, kávé, pogácsa, büfé. Mindez vagy ingyen vagy "félpénzért". Az idősebbeknek mondom, hogy pont, mint a régi szakszervezeti üdülők idejében. Így sokszor megfordultunk itt, családostul gyerekekkel együtt is, először 19 (!) éve.

Most, az ebédlőben, a közös asztalunknál, az utolsó reggelen, sokan, fáradtan, kedvetlenül, panaszkodva összegezték az élményeiket a "szar, ehetetlen, sok, zsíros" kajáról, meg az értünk jövő, de késő kisbuszról, meg a nem is tudom mikről, amit már nem is akartam meghallani, mert a belsőm igen erősen tiltakozott az örök elégedetlenkedéssel szemben.

Ekkor láttam meg a családot. Annál az asztalnál ültek, ahol mi is ültünk, 19 éve, akkor még mi is öten. A gyerekek ugyanúgy kakaót és kukorica pelyhet kértek enni, ahogy a mieink is, és ugyanolyan zizegősen, beszédesen, kedvesen zajlott a reggelijük, ahogy a mienk is régen. A velem szemben ülő lányok nem értették mi bajom van, miért potyognak a könnyeim. Szerettem volna inkább nevetni, de megcsavarodott a szívem a régi emlékektől, meg ettől a kettősségtől, és kedvem szerint beleordítottam volna a mellettem panaszkodók képébe, hogy: 

- Álljatok már le, fogjátok be a pofátokat! Miért nem értékelitek azt, amitek van, amit kaptatok, meg azt a rengeteg lehetőséget ami még vár rátok? Miért nem tudtok hálásak lenni, és örülni a mindennapoknak, az együttléteknek? Ha az egy társ, egy ingyen nyaralás,  egy közös családi reggeli, vagy pancsolás, egy együtt bámult naplemente, vagy bármi, tök mindegy mi, csak együtt legyen. Apa, anya, gyerekek. Persze nem szóltam, csak szipogva kivonultam az ebédlőből.

3 nap múlva már otthon, a defekt meg a kipufogó törés után, de még a hegesztés előtt, bementem vásárolni kedvenc élelmiszer boltomba. Ahogy toltam a kocsit megint elém került egy 5 tagú család. Előbb csak a hang jutott el az érzékelésemig, majd muszáj voltam jól megnézni őket. Szokásos, kínai nyári ruházat, tiszta, tisztes(ségtelen), nagy családos szegénység, ahogy az akciós, vagy legolcsóbb termékeket vadászták. Gyerekeken, bár kétneműek, egyforma unisex, csíkos kisgatya, póló. A sovány apukán is rövidnadrág, papucs, póló. Hangja, hangsúlyai, arca, másnaposságot, vagy egyéb elvonási tüneteket mutattak, ahogy ingerülten, türelmetlenül beszélt a gyerekekhez. A boltban akarta őket mindenáron megnevelni, fegyelmezni. Anyukán pántos, pamutpóló ruha, amiből kigömbölyödött pufók, húsos válla, felkarja. Haja fodrászt régen látott, izzadtan tapadt a fejéhez. Az apuka mindig külön és háttal volt a többieknek, az orgonasíp gyerekek pedig állandó koalícióban együtt mozogtak, és a kérdéseiket, nyűgjeiket anyukájuknak célozták.

- Anya! Veszünk fagyit?- kérdezte a kislány

- Igen majd veszünk.- válaszolt az anya

- Anya! Nézd! Verdás füzet! - mondta a nagyfiú

- Nyugodjatok már el! - sziszegte fogai közt az apa

- Anya viszünk a Néninek jégkrémet?- kérdezte a középső gyerek

Amennyi szeretettel beszélt erről a Néniről mindhárom gyerek, egy közelben lakó idősebb nőre asszociáltam, aki gyakran vigyáz a gyerekekre, amikor anyának valami gyors elintézni valója van. Mindig jut a szomszéd gyerekeknek néhány "feleslegesen" megsütött palacsinta, vagy "száradó" almás pite, és ez az a Néni, aki nagyon szeretheti a pisztácia jégkrémet, mert az is van neki rendszerint a fagyasztóban, aminek a "maradékát" oda szokta adni a gyerekeknek. Nem nagyi ő, hanem egy nagyilelkű, nagyifunkciójú, de neve nincs Néni.

- Miért nem fogjátok már be a szátokat?! - kérdezte az apa, és tovább nézegette a hűtőpult tartalmát.

Anyuka igyekezett a gyerekeket csitítani, fizikailag is  magához, a szárnyai alá, vonni, valamilyen szinten védeni az apjuktól. Ballagtak tovább, elérkeztek a jégkrémekig, ahol meglátta a kislány az ismerős pisztáciás fagyis dobozt. Tapsikolt örömében és nagy hangon megint rákezdte.

- Anya! Itt van a pisztáciás jégkrém! Vigyünk a Néninek!

- Hogy a jó kurva édesanyátokat! Ugye, hogy megvan a jégkrém! Hát miért kellett eddig csinálnotok a cirkuszt? Tudtátok, hogy úgyis megvesszük! - kiabálta most már az apa.

És akkor itt lefagytam. Persze nem a hűtőpulttól. Pillanatokig csak álltam, és azt vizionáltam, hogy most odamegyek, a gyerekek anyja helyett pofán verem ezt a bunkó állatot, lelököm a kőre és addig taposom, míg ki nem jön az összes bele. Hogy mondhat egy ember a saját gyerekeinek, a saját anyjukra, a saját feleségére ilyet? Ha, ez az anya prostituált lenne, sem érdemelné meg a kurva jelzőt. Ha a testével keresné meg a család fenntartásának költségeit, akkor is kézcsók járna neki nem nyíltszínű lekurvázás. De rájöttem semmit nem érnék el vele. Illetve annyit, hogy a gyerekek megijednének, nem értenék a szituációt, csak azt látnák, egy idegen nő veri az apjukat.

Így összeszedve minden erőmet, meg a stresszkezelő tréningen tanultakat, nagyon bátran eltoltam a kassza felé a kocsimat, a fülemet igyekeztem befogni, és vissza sem néztem. Csak tűrtem békésen, hogy ez a férfi állat elvesse a gyerekeibe a kétkedés, a bizonytalanság, a bizalmatlanság, a nőgyűlölet magját.

Lehet, mégis feministának kéne lennem? Mit kellett volna helyesen tennem? Beszélgettem volna el az apával, vagy az anyával? Egyetlen idegen férfi egy pillanat alatt le tudja rombolni mindazt a nimbuszt a többi férfiról is, amit a defekt és kipufogó javításkor felépítettem köréjük?

Az italos pultnál meg már azon gondolkodtam, vajon kinek a hangján hallottam belülről a "kurva édesanyátokat"?

Olyan ismerős volt.

Szerző: Sándorné Kósa Brigitta

Fotó: Pixabay, Shutterstock

Forrás: kosabrigi.blog.hu