Ma vagyok először egyedül, azóta, hogy elmentél. Lehet még fel sem fogtam, de egyelőre a megkönnyebbülést érzem. Az, hogy Boldi visszarepült tegnap Dublinba jobban megviselt, mint a te távozásod. Pedig alig vártam már. Menjen mindenki a saját vackába és legyen végre csend. Bennem és körülöttem. Lett. Most csak az óra kattog mellettem, meg néha a gázmelegítő kapcsol be. Persze, mert nem győzi utolérni magát. Tegnap délben levettem 10 fokra, és csak ma egykor kapcsoltam vissza, amikor már a takaró alatt is vacogtam. Mert tudod, éjszakás voltam, reggel jöttem haza a munkából. Tényleg, tudod? Látsz, hallasz, érzel engem? 

Kép: Boja Zsarnovszky

Csak 6 rakás kutyaszar fogadott a teraszon, ami nem hatott meg. Máskor is ez várt, és máskor is én sepertem fel. De most, amikor beléptem a lakásba nem volt kinek mondanom, hogy

- Na, helló! És senki nem válaszolta, hogy

- Na, helló! 

Hol vagy? Persze tudom, a hamvaid egy fekete szelencében, de TE hol vagy? 

Jó ott neked? Mert nekünk jó, hogy már nem kell veled veszekedni, hogy ne értetlenkedj, meg halkítsd le azt a rohadt tévét, meg ne szídd mindenki kurva anyját, meg gyere már enni, és miért nem mérted meg a cukrod, meg húzz magadra ruhát, meg ne sorold el még egyszer, hogy mi a dolgom, igen a szemetet is kiviszem, meg a kukát is már este, és nem, ma nem megyek dolgozni, de holnap igen, de ezt is elmondtam már ötvenszer. 

És letettem a szőnyeget a nappaliba, mert már nem akadsz bele a kocsival. 

A mikróba, meg a környékére sem locsolod szét a kávét. 

Elférek az asztalnál, úgy hogy nem versz térden a kocsiddal, meg nem kell, hogy kerülgesselek, mert biztosan begurulsz a legszűkebb helyre. Nem kell, hogy fürdesselek, kötözzelek, masszírozzalak, és nem kell hogy húzgáljunk Bogival a raklapból készített rampán, ki a házból, meg orvoshoz menet, keresztül a városon. 

Ha büszke voltál is rám, mégis ritkán mutattad ki, hogy örülsz a sikeremnek. Az utolsó hónapban mégis.

Alig vártad, hogy beülhess a Mazdába, azután meg, hogy kiszállhass végre belőle. 

Azt mondtad:, 

- Nahát Gittuskám, ez tényleg egy luxus autó. Az út vége előtt meg azt,

- Na, ezt is sikerült felavatnom. 

Mögöttünk ült Bogi ezért nem kérdeztem meg, hogy emlékszel 20 éve hogy avattuk fel együtt a kocsijainkat?

Biztosan emlékeztél volna. Remek memóriád, és stílusérzéked volt mindig.

Most is, hogy így mentél el.

Tudtad, hogy ennyit bírtunk mindannyian, megkönyörültél magadon és rajtunk is.

Vasárnap csináltam neked bundás kenyeret, de megsértődtél azon, hogy megkérdeztem jó lesz-e kókusz zsírban sütve, mert kevés az olaj, ha rántott hús lesz az ebéd, ezért inkább nem ettél. Pedig olajban sütöttem ki és otthagytam az asztalon, amikor 10-kor elmentem Pestre. Odakészítettem mindent és megkértelek, hogy panírozd be a húst, majd ha megjöttem kisütöm. Kettőkor amikor hazaértem, már ettél. A húst megégetted, de kicsit nyersen is hagytad, és azt falatoztad elég érdekesen. Csupa zsír volt a kezed, bajszod, szakállad. A pólód meg végigcsorgatva meggylekvárral. Kérdeztem mi az a ruhádon, azt mondtad nem tudod, de később csak bevallottad, hogy ettél egy kanállal az üvegből, mert úgy érezted hipózol. Akkor megtörölted a kezed, meg a bajszod papírban, majd a még mindig zsíros kezeddel megfogtad a kezed ügyébe készített sálamat, huncut mosollyal az orrodhoz tartottad, beleszagoltál és azt mondtad, ezt szagolgattam ameddig nem voltál itthon, mert benne maradt a parfümöd illata.

Azután kicsit furcsán, zagyván beszéltél. Nem értettem mit akarsz mondani, elismételtettem, és akkor sem. Kérdeztem fáj-e valamid, érzel-e furcsát? Azt mondtad kicsit fáj a fejed. Kihívom az ügyeletet mondtam én, mire elkezdtél ellenkezni, hogy ne, nincs semmi bajod, nem mész kórházba. Rád hagytam látszólag, de messengeren megkértem Bogit, hívjon fel, beszéltessen, figyeljük együtt, hogyan beszélsz. Mielőtt letettétek a telefont Bogi mondta neked, hogy apa, ki kéne hívni az orvost. Jött is hamar a mentő, és a mentőorvosnak is az volt a véleménye, hogy agyi történés, ezért a neurológiai klinikára visznek. Amikor a mentőben megpusziltalak, azt mondtad,:

- Na, most jól eltettél láb alól. 

Nem mentem veled, de mire felértél, Bogi ott volt a sürgősségin. A mentőben hánytál, de ez nem volt újdonság. Már egy saroknyi utazást sem bírtál hányinger nélkül. Megcsinálták a koponya CT-t, de semmit nem találtak. A nyaki artériák vannak beszűkülve kicsit, ez volt a diagnózis. Maradtam hát itthon, és remegtem, hogy mit kapok másnap, hogy túlspiláztam a dolgokat, feleslegesen vitettelek kórházba.

Este 10 körül hívtál telefonon, hogy menjek adjak ágytálat. 

Mondtam Ráckevén vagyok kérd meg a nővérkét, hogy segítsen. 

Hétfő reggel mentem érted, hogy hozlak haza, de nem voltál jól. Nagyon nem. Nehezen ismertél meg, lázas voltál, kapkodtad a levegőt, és ki voltál száradva. Pelenka volt rajtad, mint a kisbabákon. A lábadról a kötés lecsúszva lógott, újabb horzsolt vérző sebek rajta, ágyad vége összekenve vérrel. 2 percen belül ott volt a Főnéni, és ahelyett, hogy bármi felvilágosítást is adott volna, hiszen az "orvosi kompetencia", megkérdezte ki kötözte a lábad, mert ez nem úgy néz ki, mint amit kezelnek. Hülye picsa volt, és nem álltam le vele vitatkozni. Annyit mondtam én kezelem, ha ad gézt bekötöm most is. Közben sikerült beszélnem orvossal, aki szervezte a vizsgálataidat. Akkor már valami hasi dologra gondoltak, ezért elvittek megint röntgenre, és egész testes CT-re.

A vizsgálatokra nem kisértelek el, hanem elmentem tárgyalni az egyik induló tanfolyamunkról. Persze nem emlékszem semmire belőle. 

Mire visszaértem már az intenzíven voltál. Azt mondta a fiatal doktornő tüdőgyulladásod van meg "elejtetted" a vérnyomásod, volt egy véres székleted, és shockba kerültél. Áthívták a központi intenzívről a vezető intenzíves orvost, aki segít nekik stabilizálni az állapotod. 

Addigra megjöttek Bogiék is együtt ültünk a folyosón. Amikor láttam, hogy egy nővér siet el előttünk a laringoscópos dobozzal tudtam, hogy most fognak intubálni és lélegeztetőgépre tesznek. 

Akkor sírtam először? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy akkor mondtam ki magamban, hogy elég volt! Fáradt vagy, pihenned kell. Bennem sincs több erő, hogy ragaszkodjak olyasmihez, ami már neked sem jó. Azután jöttek a sebészek, és azt mondták vérzel belül valahonnan, valahová. fel kell hogy nyissanak, hogy megtalálják az okot. Bogi optimista volt. Azt gondolhatta, ha az amputációd végig asszisztálta, megmentett, akkor majd most is sikerülni fog. Az volt a kérdése, lehet-e hogy sztoma zsákot kapsz? Lehet, válaszolta a fiatal doktornő Boginak, de én láttam az orvos szemében azt, amit Bogi nem.

Fél nyolckor hozott ki az intenzívről az a beteghordó férfi, aki délelőtt a CT-re vitt és majdnem leejtett. Öten kísértünk a neurológia intenzívről a sebészet műtőjébe, a zárt, udvari átjáráson a Szigony utcából az Üllői útra. Hosszú, belső, hol tök sötét folyosókon, (ahol Bogi világított telefonnal,) lifteken, szűk ajtókon, (ahol elakadt a fekvőkocsi oldalán lévő lélegeztetőgép,) kanyarokon át. A beteghordó, a doktornő, Jani, Bogi meg én. Mi kísértünk az utolsó utadon.

A liftben picit megébredtél, akkor, hogy ne félj szavakkal mondtam, hová visznek, mi fog veled történni. 

A bátorító szavak Boginak szóltak, mert gondolatban búcsúztam tőled. És te is tőlem. 

Fél nyolckor toltak be a műtőbe, a doktor azt mondta fél tízkor érdeklődhetünk. Megadta a telefonszámát. Tízkor már itthonról hívtam a számot, de egy ismeretlen orvos vette fel, aki otthon volt és azt mondta nem ő operált, nem is ismeri a férjem. Ezután Bogi hívta az intenzív osztályt, ahol a kedves nővér nem adhatott felvilágosítást, majd másnap, főorvosi vizit után, 11 óra tájban érdeklődjünk, szólt az ukáz. Körtelefon ment négyünk között az állapotodról, vagy a semmiről, és megpróbáltam aludni. Éjfélkor szólt a központi intenzíves orvos, aki délután intubált, hogy ha úgy gondolom menjek, mert válságos az állapotod. 

És mentem. Nem siettem, óvatosan vezettem, habár senki nem volt az utcákon, haladhattam volna, de tudtam, mindegy mikorra érek megvársz. Becsöngettem az intenzívre, kijött valaki, akinek mondtam melyik orvos hívott, és beengedett egy látogató váróba. Háromnegyed kettő volt. A váróban volt egy negyvenes házaspár, amelyik férfi tagja le-fel sétált, a nő pedig halkan sírdogált.

Vártunk, vártunk és vártunk. Bemosakodtam, és a csuklómra frissen fújtam parfümöt. Egyszer kijöttek értük, mondták bemehetnek. Akkor én is tülekedtem, de nem engedtek. Majd kettő óra ötkor nyílt az ajtó, meg akartam indulni befelé, de az ajtóban az orvos visszafordított, leültetett, és azt mondta most indult nekem telefonálni, mert 1 óra 55-kor elmentél. 

- Nem várt meg? - kérdeztem az orvost, de akkor már tudtam, hogy de, megvártál. Csak egy ajtó és fal volt köztünk, ami sem az illatomnak sem már neked nem volt akadály. Megkíméltél attól, hogy lássam az utolsó légvételedet, meg a szívmonitor egyenes vonalát.

Amikor bemehettem végre gyönyörű voltál. Megpihent az arcod, a homlokráncaid, mogorva pillantásod is eltűnt. Csak a francos tubust, centrál vénát, meg csöveket benned, rajtad hagyták. Szerettem volna kiszedni, de nem tudtam a rögzítő gézt kibontani, olló meg nem volt nálam. Azután hagytam. Még meleg voltál. Bal kezemmel simogattalak, hogy érezd az illatom, és megköszöntem mindent. Nem sorolom fel az összeset, hisz tudod. A 41 év alatt lehetővé tetted, hogy tanuljak. Engem választottál a saját gyereked helyett, akit rákosan a szívem alatt hordtam, de vagy ő, vagy én szólt az ultimátum. Aztán a három csoda gyerekünkért is örökre hálás vagyok neked, meg, hogy anyámat úgy szeretted, mint sajátodat. Ahogy kimondom 41 év! Hiszen többet éltem veled, mint anyámmal, mert ő 39 éves koromig maradt.

Köszi, hogy elköszöntél mindenkitől aki, számít. Biztos nem mindenki vett észre, de azért te megtetted ezt a gesztust. Indigó fiaddal még valami kajáról is beszélgettél. A három éves unokádnak megnyugtatóan elmagyaráztad, hogy ez a világ, ahol most mi vagyunk csak egy pillanat az öröklétből. Más dimenzióban meg más testben folyton találkozunk. Kár, hogy a szülei nem hallottak téged, hisz akkor nem stresszelték volna magukat, 13 napig azon, hogyan mondják meg a gyereküknek a halál híred. Holott ti azt már réges-régen lespanoltátok egymással. Amikor átjöttek végre, látta unokád az átvariált bútorokat, és "elment a bibis papa" mondattal konstatálta, amit tapasztalt.

Amióta nem vagy mindenki rám vigyáz. Lesik a gondolataimat, mozdulataimat. Az orvos kezdte, a hogy megy haza, kérdéssel, mire a válaszom annyi volt, hogy ahogy idejöttem. Sokan kérdezik, hogy vagyok, felajánlják a segítséget, figyelnek rám. Boldi le akar fogyasztani, agitál a vegán kosztra, veszekszik, hogy miért kell ennyi szart, meg szemetet enni, meg főzött olyanokat, hogy neked a füled is kettéállt volna tőlük. Én meg hálásan falatoztam a főztjét, és morogva, káromkodva, mosogattam utána. Bogi orvoshoz küld mindenáron, Bendi, mint elsőszülött, a kora és a nyers fizikai ereje révén akar a helyedre állni. Az én támogatásom, (ami egyébként nagyon jól esik,) csak egyik formája a saját harcuknak amit mindnek meg kell vívnia saját magával.

Érdekes, de nem ürességet érzek, hanem valamiféle megkönnyebbülést, elégtételt, hogy a holtomiglan, holtodiglan eskümet meg tudtam tartani. Valamelyikünknek  menni kellett. Ha én mentem volna, azt nem élted volna sokkal túl. Jó döntést hoztál Édesem!

És hálás szívvel köszönöm neked, hogy visszaadtad a szabadságomat!

Lehet, írok máskor is. Majd meglátom elég-e, hogy beszélgetünk.