A tegnapi napom tegnapelőtt kezdődött, mert az álmom és a papucsom eltűnése közötti összefüggés keresés megvétózta a magamról hitt elmeállapotbeli státuszomat. Majd erről máshol még mesélek. Ezért, azt gondoltam estére megérdemlek 1-2-3 deci alvást és álmokat könnyítő forralt bort, így vettem is egy üveg vöröset. Amikor itthon hántottam le a papírt a nyakáról elkezdtem imádkozni: - Add uram, hogy csavaros kupakos legyen! Persze, hogy parafadugós lett. Nem játszom az agyam, hogy még sosem húztam ki borosüvegből dugót, de így van. Amilyen gyakran ittunk, és nem pezsgőt, hanem bort, annak kinyitására itt volt Feri. Valamikor voltam vendéglátós, pultos, (ki nem?), és akkor kaptam tőle ezt a drekót. Rozsdás, kopott, majdnem 40 éves, és a nevemet is belekarcolta, hogy le ne nyúlja valamelyik kolléga. Marha ügyesen belehajtottam a spirálos menetet a dugóba, és megállt a tudomány. Nem volt erőm kihúzni. Próbáltam az asztalon, fölé hajolva, de féltem ha hirtelen kijön orrba verem magam. Azután a combom közé fogva, de úgysem. Majd a sörnyitó részt próbáltam nekifesziteni az üveg szájának, de sehogy nem stimmpasszolt. Még a csiga-biga gyere kit is énekeltem, de hajthatatlan maradt. Illetve benne. Mérgemben forralt bor és vacsora nélkül álmodtam megint egy sor hülyeséget. Reggel gondoltam, hátha gyűlt egy kis erőm, ismét nekiduráltam magam. És láss csodát! Amikor a megfelelő állásban tartottam a dugóhúzót mint kés a vajból úgy kijött az a nehezményes, rohadmányos dugó az üvegből. Nincs mese! Estére leiszom magam!
De, erről meg eszembe jutott egy nemrégen hallott vicc. (?)
Pszichológiai alkalmassági teszten szűrik a smasszerokat. Eléjük tesznek egy geometriai formákat ábrázoló alakzatot, amibe bele kell helyezni a megfelelő geometriai testet. A kísérletet lebonyolító pszichológus pedig azt a következtetést hozza ki, hogy az állomány 20%-a nagyon okos, a 80% pedig rendkívül erős.
Szóval én egyik halmazba sem férek bele, mindenhonnan kilógok, de, ha nem vagyok erős, meg okos, attól még szép lehetek.
Hogy ezen az angyalkaszárnysuhogós, csilingelős, csillagszórós, girlandos, vanília, fahéj, narancs, tömjén illatban úszó, gyönyörűséges napon, miért nem tudja telibe rakni a jó édesanyukáját, az az ipari formatervező, aki a spórolás jegyében egyre vékonyabb, összenyomhatóbb, műanyag flakonba csomagolja a 300 forintos étolajat, és egyre kisebb, de annál nehezebben kinyitható műanyag kupakot rakat rá, okozva ezzel nem csak tetemes anyagi kárt, úgymint, ha nem tudom kimosni, 1 db póló (3000), 1 db melltartó (igaz csak egyik kosár, de akkor is 10000), 1 db nadrág (3000), 1 pár új papucstalp tisztítás, (amivel széthordtam a lakásban is az olajat 500), fajlagosan felhasznált felmosószer (200), 10 liter melegvíz (200), felmosómop kopás (300), papírtörlő (100), hanem mindezektől sokkal jelentősebb erkölcsi kárt is, amivel azt sugallja irányomba, miszerint egyedül nem csak egy parafadugós vörösbort nem tudok kinyitni, hanem egy rohadt, műanyag, étolajos flakont sem. Ugyanis a hónom alá kellett szorítani, a flakont, hogy a kupak picike pöckét megfogjam, és amikor sikerült ezt a perem alatt körbetekerni, már lőtte is ki a cuccot, beterítve a fent nevezett ruházatomat meg az egész konyhát.
Na, ennyit a mai trashmarketingről, de legalább a vérnyomásom a normálisat megközelítő állományba került, hogy így kiírtam magamból.
Nem, nem AZ a Nagy Imre, hanem TEImre Nagy. Igen, emlékszem rá, hogy amikor 1965 környékén, bátyám osztálytársaként, valamilyen szinten bekerültél a családi tudatunkba, észrevettem, hogy a neved kiejtésekor visszafojtott suttogást érzékeltem a felnőttek részéről. A politikához 5 évesen nyilván nem értettem. Ez lényegtelen is a most írandó levelem miatt, hiszen az csak a máról, a jelenről szól. (?) Kisebbik bátyámnak voltál nem csak az osztálytársa, hanem a barátja is, így gondolom 7 évvel lehetsz nálam idősebb. Megcsináltatok minden olyan marhaságot, amit a 60-70-es években felnövő siheder újpesti fiúk megcsináltak. Ritkán jöttél át hozzánk, de húsvétkor, locsolkodóként biztosan számíthattam rád, aki aranyos, szeplős, vöröses szőke kissrác voltál. Számomra a Nagy Imre név hallatán sokáig és kizárólag te jutottál eszembe. Nem tudom melyikünk került el előbb a környékről, de jó ideig nem hallottam felőled, mígnem kb. másfél éve, a közös általános iskolás csoportban össze nem futottunk és ismerősök lettünk itt a fb-on.
Érdekesek ezek az 50 év utáni ismételt találkozások. Vagy azt hiszi az ember, hogy mindent tud a másikról, hiszen ismeri gyerekkora óta, vagy pont az ellenkezője. Lát egy öregembert a képen, akinek ismerős ugyan a neve, de köze nincs hozzá. Persze, ehhez nem is kell valaki más fényképe, elég elővenni egy gyerekkori képet, a tükörbe nézni és időnként elcsodálkozni, vagy kérdéseket feltenni. - Jééé! Ez én vagyok? Én voltam? Mivé lettem? Változtam? Fejlődtem? Toporgok? Letértem arról az útról, amelyen a család okán, jogán elindultam? Vagy baktatok a kijelölt úton, mint egy sínen?
Jelenlegi élethelyzetemben gyakran nézek vissza, és ettől furcsa rossz érzések törnek rám, mert kétségbe vonom a múltat. A megtörténtét, a szépségét, az igazságát, a valósságát.
Hú, na jó, maradjak itt és most. Szóval a lencsefőzelékes posztom miatt írok neked. Gondolkodtam, hogy közvetlenül küldjem el a levelet, vagy a nyílt formát használjam, de az egyik hölgy, akivel komment párbajba keveredtél, megkért, hogy legyen nyilvános, mert szeretné ő is olvasni. A nevezetes poszt nem egy gasztroblog illusztrációja, hanem egy teljesen ártalmatlan magánjellegű énközlés, ami egy ételfotót is tartalmaz. Üzenete, (ha van ilyen egyáltalán), azoknak szól, akik ismernek. Észrevettem, hogy nem mindenki érti az (ön)iróniámat, és az adott jelzéseimet szándékaimmal ellenkezően dekódolja. És nem csak idegenek, hanem akár közeli ismerősök, rokonok is félreértenek. Figyelik, olvassák a történeteimet, nyíltan negligálnak, véletlenül sem jelzik emotionnal, kommenttel, hogy láttak, csak napok, esetleg hetek múlva kapom a zamekot, vagy egyéb reakciót, amiből kikövetkeztetem, hogy képben vannak sorsom alakulásával. Sokszor még nálamnál is jobban. Ezért is posztolok gyakran és látszólag tök felesleges dolgokat, hogy bizonyítsam előzékenységemről azokat, akik látszólag érdektelenek, mégis "kukucskálnak". A kommunikációs félreértéssel talán nem is vagyok egyedül, holott igyekszem pontosan fogalmazni, az nem mindig "megy át". Mi még általánosban azt tanultuk, hogy a munka tette emberré az embert, de ma már látszik, hogy az elvont gondolkodás és annak átadása a kommunikáció tette meg velünk, illetve az őseinkkel ezt a csodát. Csak azután megkaptuk Bábelt a nyakunk közé, és ha nem vigyázunk a zűrzavaros kommunikáció fog ki is vezetni minket az "emberségből".
Tudod mit, idelinkelem a szóban forgó posztot, és elmagyarázom lassan, mi az üzenete és kinek, hol, mi volt a lényeg.
Kolléganőm kisfia tegnap mindenféle enterális nehézséggel nézett szembe, amit magyarul hányásnak, fosásnak nevezünk. Nincs rajta csodálkozni való, hisz a Doktor Proktor varázslatos pukipora nevezetű könyvet bújja karácsony óta. Ez jár a fejemben, így reggelizés magasságában, amikor rájövök, hogy a kenyerem bennfelejtettem a munkahelyemen, bezzeg a régen főtt lencsét hazahoztam, kinn meg legalább2 centis hó van lehullva. Kipróbálom hátha velem is csodát tesz Dr Proktor és az ő találmánya. Borzasztó, hogy nem tudok ételt kidobni.
Persze, hogy adná ki magát a dolog, hisz azért vettem akciós lencsét, hogy sok pénzem legyen, és akkor dobjam a szemétbe? Anyukám arra tanított: - Inkább pocsékba, mint kárba kislányom!
Az első két mondat a bevezetés, és visszacsatolás a kolléganőmnek. Az, az üzenete, hogy vele dolgoztam nappalos műszakban, figyeltem a mondandójára, tudtam, hogy beteg a gyereke, meg azt is, hogy milyen könyvet kapott karácsonyra, amit nagyon szívesen olvas. A 3. mondat összetett ugyan, de talán érthető. Egyébként nem szántam külön posztot a hójelentésre. A 4. mondat vicc. Itt kell nevetni. Az 5. mondat majdnem tő, de mindenképpen rövid, kijelentő, megállapítok benne valamit. Azt hiszem, ez a fő mondanivaló. Ismered milyen szegény családban nőttem fel. Örültem gyerekkoromban, hogy enni tudtam, bármit is, és ahhoz a generációhoz tartozom, veled együtt, akik azt tanulták a háborúban szocializálódott szüleiktől, hogy az ételt nem szabad kidobni, meg kell becsülni. A 6. mondat, ha gondolkozik valaki, rájöhet, hogy ha 5-én eszi az ember az elsején főtt ételt, akkor azt valószínűleg egyedül teszi. És ez neki nagyon nem jó. Sőt! Lehet, hogy szarabb, mint a kőfőzelék, de akkor is inkább kineveti saját magát, mint hogy sajnálják. A 7., utolsó mondat, anyám szintén ironikus szólása, aki egy egyszerű asszony volt. Nem ismerte, csak alkalmazta Cyrano de Bergerac mondását, a "Mert magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el." A képen pedig nem az étel a lényeg, hanem a tányér. Ami férjem szüleié volt, majd ő örökölte. Már csak egy mély és egy lapos van belőle. Kizárólagosan férjem használta. Szeretem, mert porcelán, és amikor a kezembe veszem átsuhan rajtam sok, sok év, meg sok, sok érzés. Azt gondolom, a gyerekeink örömmel nézik, és nem a mikrós virslit látják benne, hanem a gesztust és apjuk tányérját.
A posztomhoz írt megjegyzéseid nem vettem fel, nem sértődtem meg. Ha úgy tetszik erre vagyok szocializálva. Kevés embernek tudtam eddig dicséretest főzni, de már nem is akarok. A megfelelési kényszer az ételkészítés módjában (is) kikopott belőlem. Ami bántott, az a barátaimmal való szócsatád, amiben nagyon elragadtattad magad. Olyan szavakat használtál, mint a "borzadmány, betontörmelékre hasonlító förmedvény, primitív mikrós virsli, gasztró ocsmányság, ez gúny űzés a lencse főzelékből, még mindig Mamutot ennénk, de tán az is jobb lenne, mint a szóban forgó étel különlegesség", meg szerepelt még a "vélemény nyilvánítás", és az "őszinteség" szó is a kommentedben.
És ez a bibi. Ad 1. nem tudom elviselni, ha valaki leszólja azt az ételt, amit más megeszik. Nem én, hanem bárki. Biztosan te is ismersz olyan embert, akivel nem lehet egy asztalnál egy jóízűt enni, mert mindenre van valami negatív jelzője, fintora. Válogat, mint állat, fitymál, turkál és ezzel elveszi a többiek étvágyát is. Ad.2. nem kértem a véleményed. A fotót nem zsűrizésre, kóstolásra, vélemény nyilvánításra tettem fel. Mint, ahogy te sem azokat, amin a kifogott haladdal vagy lefényképezve. Én sem írtam alá, hogy Úristen Imi, mennyire hasonlítotok egymásra, meg azt sem, hogy ha már kifogtad azt a bamba jószágot, legalább tálald fel, mert ez így szerintem netto állatkínzás. Volt véleményem, ami marha őszinte is volt, de megtartottam magamnak. Én már megtanultam, hogy a kéretlen vélemény olyan mint a segglyuk. Mindenkinek van, mégsem vagyunk rá kíváncsiak. Meg egyébként sem akartalak megbántani. Ha olyat nem tudok írni, ami neked jólesne, akkor görgetek tovább. Pedig én is őszinte ember vagyok, mint már mondottam.
Bocs, hogy így elnyújtottam, de gyakran elragadnak az érzések meg az emlékek.
Na, most megint eszembe jutott valami. Bátyám mesélte, aki osztálytársad volt. A történet 65 után játszódott, amikor már apánk meghalt, és anyánk egyedül nevelt minket hármunkat. Tízórait nem mindig vitt az iskolába, ha igen akkor legfeljebb zsíros kenyeret, de amikor már csak liszt volt otthon, akkor cigány bodagot. (Az tudod liszt, víz, só összekeverve a kályha platnin megsütve). Volt neki egy jómódban élő osztálytársa, aki hétfőnként a vasárnapról maradt rántott húst vitte két kenyér között tízóraira. Tesómnak csorgott a nyála a húsért és addig, addig feltűnősködött, szagolgatta a bodagját, kéjesen csomagolgatta ki, amíg a másik gyerek megkívánta a számára ismeretlen ételt és elcserélte vele a rántott húsos kenyeret. Mindketten befalták a tízórait, jól is laktak, elégedetten folytatták a tanulást. Ebből rendszert csináltak, majd a második harmadik héten jött az osztálytárs anyukája az én anyámhoz, hogy adja már meg annak a süteménynek a receptjét, amit a kisfia otthon mannaként emlegetett. Jól emlékszem, hogy a te anyukád kérte a bodag receptjét az enyémtől?
A képet a netről vettem. Platnim nincs, mikróban meg nem tudom milyen lenne a bodag.
Elkészült végre a kisautóm, ami 5 héttel ezelőtt 1 hetes javításra szorult. A szerelés ára is a kétszerese lett az előzetes kalkulációnak, de ehhez már szokva vagyok. Tipikus magyar betegsége (is) volt, ami kívül került az árajánlaton. Az egész kormányművet fel kellett újítani, mert az előző tulaj, vagy eladó sajnálta tőle a jó minőségű szervó kenőanyagot, motorolajjal töltötte fel, ami tönkretett maga körül és alatt mindent. Meg a friss műszakis autón a fékcsöveket is cserélni kellett, ha nem akartam egy orosz rulettes fékezést produkálni. Szerintem a homlokomra van írva, hogy minden szar autót megveszek, nekem adjátok el! Ott tartok, hogy a 20 éves picike autóm háromszoros árban van, mint amennyiért vettem.
De nem ez a posztom témája, hanem csak el akarom mesélni a ma reggeli, munka utáni, beszállásomat a kocsiba. Aki nem elég vizuális, vagy nem ismer személyesen, az nézze meg a képeimet és lássa, hogy mekkora vagyok én, és mekkora egy Ford Ká (az enyém simán a Ká Ügynök névre hallgat), belülről. Az egyikünk nagy, a másikunk meg kicsi. Mondhatnám, fordítottan vagyunk egymáshoz arányosak, és csak gömbölyűségünk azonos. Ha a vezető oldali ajtón szállok be, akkor nem szokott gondot okozni, még a kormány mögé is odaférek, sőt a pedálokat is elérem, de ma a másik oldalról kellett beülnöm, mert nem tudtam kulccsal kinyitni a bal oldali ajtót. Gondoltam, mielőtt beletöröm az egyébként indítókulcsnak (egyszerű magyarsággal slusszkulcsnak) is használt kulcsot az ajtóba, sűrű káromkodások közepette ugyan, de átmentem a jobboldali ajtóhoz. Az pöcre nyílt. Felmértem a lehetőségeimet, egyrészt, hogy át tudok-e mászni, de a legfontosabb, hogy ki lát majd meg, ahogy kepesztek át. Még kollégák is voltak a parkolóban, de sokan gyülekeztek azok is, akik látogatni jöttek hozzátartozóikat. Nem tudom melyik zavart jobban, az ismerős-e, vagy az ismeretlen, de minden esetre igyekeztem a tornamutatványomat a kocsi bensőjében tartani. Ezért húztam magamra az ajtót, és ezért nem tettem ki az anyósülésről a vászon szatyromat, amiben koszos bugyik, üres ételes dobozok közt ott lapult ez a laptop is, amelyen most írok. A jobb ülést így teljes mértékben elfoglalták a táskáim, és nem lett volna célszerű rájuk ülni, mert akkor most nem tudnék min írni. Így szemben a fejtámlának, háttal az első szélvédőnek rátérdeltem a táskák elé az ülésre. Majd jobb lábamat megpróbáltam kanyarban, a váltó műszerfal formáját teljesen leképezve, átemelni a bal ülésre.
Aki kintről benézett a szélvédőn azt gondolta egy seggarc ül benn, vagy valaki, aki azt akarja fedezzék hátulról. Közben lerúgtam a belső tükröt, ami beesett egészen a kuplungpedálig, így előbb ahhoz kellett jobbról balra lehajolnom, hogy felvegyem, mert ha előbb ültem volna be utána nem tudok a kormánykeréktől előre hajolni. Szóval megvolt a tükör a kezemben. Átkerült a jobb lábam háttal a baloldalra, majd a fenekemen befordultam az ülésbe, de a bal lábam törökülés szerűen ott maradt alattam, a lábfejem meg a másik oldalon a váltóba beakadva. Közben megrúgtam valahogy a rádiót és Dolly eszméletlen hangerővel beleüvöltött a fülembe, hogy Isztambuuuul, óóóóóóhoóóó.
Attól ijedtemben majdnem bepisiltem, de a bal keresztezett lábam erre jó volt, hogy szorítson és tartson. Ezután el kellett balra feküdnöm, hogy a jobb lábam felemelve a bal lábamat a kezemmel segítve kiszabadítsam a váltókar fogságából. És siker koronázta kb. 5 perces beszállásomat. Belülről már nyílt az ajtó, csak az ablakot nem tudtam leengedni, hogy kapjak valami levegőfélét, ekkora fizikai és idegi megterhelés után.
Amikor helyen voltam gyorsan gyufáztam, nem néztem szét, csak csikorgó gumikkal, nagy gázzal, de emelt fővel indultam. Ha valaki megpróbált volna nevetni, vagy beszólni, annak tuti azt mondtam volna, mint a mérges kismalac: Kuss! Én így szállok be!
Tök szerencse egyébként, hogy ilyen hajlékony vagyok, azt meg el sem tudom gondolni, mi a franctól fáj ennyire mind a két térdem. Most tehát vissza kell ragasztanom a belső tükröt, meg keresni egy olyan karosszériást, aki szétszedi az ajtómat, megnézi mi a fene van a zárral, és az ablakkal, mert ha még egyszer így kell beszállnom, inkább gyalog megyek.
Erre az első gyanújelet 3 nappal ezelőtt kaptam. Lefekvéskor ugyanis körülzümmögött egy szúnyog.
Ez a hülye, vajon hol élte túl a telet? – gondoltam meglepődve magamban.
A másnap esti szellőztetésnél meghallottam a békamuzsikát is, de még mindig nehezen állt össze a kép.
Kellett hozzá a mai nap is, amikor megláttam a saját házunkkal szembeni belvízi pocsolyában a gólyanéninket békára vadászni.
Azután a naptárra néztem április 1. Nincs kétség! Tényleg megjöttek, itt vannak mindannyian a tavasz hírnökeiként. Ha szúnyog, akkor béka, ha béka akkor gólya, csak hogy teljes legyen a tápláléklánc. Ha tavasz, akkor gólya, ha gólya akkor gyerekszületés, ha gyerekszületés előtte gyerekcsinálás. Teháttavasz= szex!
Vagy mégsem? Olyan kedvetlen, tavaszi fáradt vagy, mint én? A naptárra kell nézned, többszörös figyelmeztető jel kell hozzá, hogy észrevedd? Nincs benne a levegőben, a zsigereidben, hogy bárcsak, meg de jó lenne egy kis huncutkodás? Vagy a társad nem akarja? Uncsik lettetek egymásnak? Akkor fogadj néhány praktikát, hogyan lehetne megújítani a szexuális étvágyatokat is!
Először isanalizálj! (Jól írtam, nem onanizáljt akartam!:))
Tehát állapítsd, állapítsátok meg mi a baj! Ha együtt teszitek félsiker, mert azt jelenti felismertétek, hogy valami nem stimmel, és tudtok róla beszélni. Gondoljátok végig a körülményeket, a gyakoriságot, a testhelyzeteket, és ne feledjétek a legfontosabbat az érzelmeket sem kibeszélni. Tiszteljétek meg egymást a nem bántó őszinteséggel. Időnként nagyon kellemes egy gyors, futó aktus, de az is csak akkor tud fincsi lenni ha általában meg van adva a szexuális együttlét módja és az ideje. Az az igazi, ha megkapja mindkét fél teste és lelke ami neki jár.
Bármi külső tényező lehetzavaró körülmény. Akár egy sírós, beteg, köztetek aludni akaró kisgyerek, a szomszéd szobából átszűrődő nagyi zaj. De lehet belső ok, valódi fizikai fáradtság, betegség, a mindennapi, megoldásra váró problémákon járó gondolatok.
Aszexuális étvágykét ember között nagyonkülönbözőlehet, ami a szerelem lángoló szakaszában nem tűnik fel, hiszen mindkét fél azt hiszi a másik majd változik. Amikor kiderül, hogy a pici változás következménye esetleg az énfeladás, és közelebb van a önmegerőszakoláshoz, mint a vágyhoz, onnan viszont sok vita forrása. Kezdődnek a fejfájós időszakok, meg a sokáig dolgozom későn érek haza című játszmák.
Nem is anemi pózoka fontosak, mint inkább a saját test ismerete, és annak megismertetése a partnerrel. Ez egy csodálatos ajándék lehet, ha a tapasztaltabb partner ismerteti meg saját testével a társát. Erről is lehet beszélgetni.
Azérzelmeknagy falat! Nem egy ilyen hosszúságú cikk fogja megtanítani, hogy mit tegyél, ha kihűlt kettőtök között a szerelem, esetleg jött valaki más, aki sokkal többel, szebbel, nagyobbal, édesebbel, lángolóbbal kecsegtet.
Ha megtörtént az analizálás, és rendesen kibeszéltétek a problémát akkor nincs más hátra, mintváltoztatni!
Ha a lakás és szociális körülmények az okok akkor tessék azon változtatni! Gyereket időnként lepasszolni, vagy elmenni otthonról akár egy kölcsön üres lakásba. Ha betegség a zavaró körülmény kezeltetni kell. Megjegyzem még nem láttam olyan fejfájást és fáradtságot, amit ne gyógyított, vagy javított volna néhány orgazmus, hogy az álmatlanságról ne is beszéljek.
Amennyiben a szex gyakorisága állandóan visszatérő sarkalatos téma, akkor vagy kölcsönös kompromisszum kötés, vagy tudomásul kell vennie az étvágytalanabb tagnak, hogy van étterem is ahol főznek, nem kell csak az otthoni koszttal beérnie senkinek. Lehet, hogy ez durván hangzik, de mérlegelni kell mi a fontosabb és hogyan érhető el a pár mindkét tagjának a nyer nyer szituáció.
Mondhatnám, hogy vásároljatok valamilyen csábos fehérneműt, egy új illatot, csináltassatok új frizurát, lepjétek meg egymást apró vagy nagyobbacska ajándékokkal. Bizonyára ezek is segítenek. Főleg, ha ismeritek a másikszeretetnyelvét.
A szimplamegszokás ellenpedig az agyatok, mint legnagyobb erogén zónátok mindig kéznél van, tessék bevetni!
Kezdjétek elölről, tiszta lappal! Helyezzétek magatokat valamilyen szerepbe, és játsszátok, hogy nem ismeritek egymást. Ez lehet akár egy fél óra, óra, de lehet napokon át tartó folyamatos játék is, a maga udvarlásával romantikájával együtt. Lehet levelezni, üziket küldeni, randizni. Annál jobb minél szélsőségesebb, a saját természetetektől távolabb álló szerepbe bújtok. Ami tulajdonképpen nincs is, hiszen mindenkiben benne lakik a ördög meg az angyal, az apáca meg a kurva. Csak fantázia és egy “ásó” kérdése az egész, hogy megtaláljátok-e a személyiségetek mélyén! Ha kellékekre vágytok beszerezhetőek, de ha elég nagy a kíváncsiságotok, nyitottságotok, fantáziátok, menni fog anélkül is. Indulás, és hallgassatok bölcs Shakespeare-re, aki megmondta, hogy: “Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő!”
Na én is megyek, nem szerepelni, hanem vakarózni, mert megcsípett a harmadik szúnyog is. Hiába na tavasz van!
Tudtam, hogy kemény lesz, és nem tévedtem. Ma karácsony másnapja van, és mostanra szedtem össze magam annyira, hogy elmeséljem milyen érzések kavarognak bennem, így 6 héttel a távozásod után. Az egyedüllét érzésemre rápakoltak a gyerekeink is rendesen, de majd sorban.
Sokáig vacilláltam, hogy mi legyen a karácsonyi menü, meg mit süssek. Igazság szerint semmihez sem volt kedvem, de amikor ezt közöltem Bogival, akkor olyan csodálkozással tette fel a "Te nem sütsz beiglit anya?" kérdését, mintha valami egyértelmű alapigazságot vonnák kétségbe. Ezért mégis nekiálltam. Magam törtem, tisztítottam a diót, amit te is megtörhettél volna már. Vagy később hozta Bendi? Nem emlékszem, de mindegy is. Itt voltál velem, beszélgettünk, amíg pattogott a dióhéj, meg örültek a kutyák a leesett, lopott csemegének. Kinn jártunk gondoltban a tanyán, ott szedtük mind az öten a diót a földről, vertük a fáról, meg veszekedtünk Lédi kutyával, hogy most már hagyjon nekünk is.
A diódarálót nem kerestem, ezért a kis kézi sajtreszelővel kínlódtam. De jó lett így is. Azután amikor összeállítottam a tésztát, akkor is végig kommentáltad, hogy nagyanyád beiglije ilyen volt, meg olyan volt, és attól még nem sokszor ettél jobbat. Meg mit teszek bele, zsírt vagy vajat, és a töltelékbe reszelek-e citromhéjat? Kívülről tudom minden reakciódat, hiszen mindig szóval tartasz sütés közben. Ha, eddig nem is vetted észre 40 éve, amióta a családba kerültem én sütöttem egyedül beiglit. Sem nagyanyád, sem anyád. Mégis ők voltak állandóan piedesztálon. Nem baj, persze. Megszoktam. Ezek a karácsonyi sütések arra is jók, hogy megismerjük egymás gyerekkori emlékeit. Annyira, hogy néha már nem is tudjuk melyik, melyikünké. Balatonfüredi, óbudai, vagy törökszentmiklósi, újpesti?
Karácsonyfát egyáltalán nem akartam állítani. Minek, kinek? Magamnak? Azután arra gondoltam, eddig sem a te kedvedért volt, hanem a gyerekekért. Őértük kaptuk magunkat össze, hogy ne azt a szomorúságos nyomorúságot adjuk tovább, amit mi, illetve én kaptam gyerekkoromban. Ezért utolsó nap kimentem a Tescóhoz, hogy vegyek gallyakat, és ugyanaz az árus volt, aki tavaly a Lidlnél árult, és ugyanúgy tök ingyen adott ágakat. Pedig ki akartam fizetni. Olyan szokatlan, de mérhetetlenül jól esik, hogy vannak ilyen kereskedők, akiknek sokkal többet ér egy köszönöm, mint a pénz. Akkor beletettem vázába, nem akartam rá semmi díszt, csak a cuccaidat pakoltam alá, és attól nagyon elszomorodtam. Nem tudtam abbahagyni a sírást. A fájdalom meg úgy nőtt a mellkasomban, mint egy hógolyó, amit hóemberré akarnak gurigázni.
Másnap a munkatársnőim közül sikerült egyet csúnyán megsérteni, de nem bírtam elviselni a 25. boldog karácsonyt kívánságot. Pedig sok mindenkitől kaptam sok mindent, amit estére fel is pakoltam a gallyakra. Meg becsomagoltam az ajándékokat, ha jönnek holnap a gyerekeink, meg az unokánk hadd örüljenek. Olyan persze sosem lesz, mint volt idáig. De velünk vagy most is.
Mivel fejelték a gyerekek a karácsonyi hangulatot? Hát azzal, hogy beleköptek a levesembe. Kb. két hete tudták, hogy 24-én dolgozom, ezért azt mondtam 25-én főzők 26-án meg jöjjenek az itthoniak családostul. Erre 19. körül Bogi elkezdett variálni, hogy:
- Anya, hogy is dolgozol, mert nekünk jobb lenne a 27. Mondtam neki nekem nem jó, mert akkor éjszakás vagyok.
Másnap telefonban folytatta, hogy Bendiékhez is bejelentkezett valaki 26-ára. Na jó, mondtam, akkor ennyi volt! Hagyjatok engem nyugodtan békén, és rátettem a telefont. Mit képzelnek rólam, de tényleg? Gatyamadzag vagyok, amit rángathatnak? Meg különben is fontosabb nekik egy ismerős, aki utolsó percben jelentkezik be, mint az anyjuk, aki az első karácsonyát tölti nélküled? És akkor átmentünk olasz családba. Bogi hívott, én kinyomtam, írt, én eleinte visszaírtam, pár keresetlen, de annál trágárabb szót, azután már azt sem. Azután megint írt, akkor már sms-t, hogy vegyem fel, nem vettem. Jó játék volt egy órán keresztül. Azután gondoltam elfáradt, vagy elaludt, de kis idő múlva jött egy sms, nem azzal, hogy vedd fel, hanem azzal hogy engedj be!
Amikor beengedtem kaptam rendesen, pont mint te szoktál. Elmondott mindennek. Honnan veszem a bátorságot, hogy nem veszem fel a telefonját, miért csinálok úgy, mint te, hogyha megsértődsz, akkor mint aki nem hall, és ne fordítsak neki hátat, ha hozzám beszél. Így jobbnak láttam, ha megállok a lépcső előtt, mielőtt kapok egy taslit is. És akkor elmondta, hogy meglepetést akartak nekem szerezni, azért nem mondták, hogy Boldi hazajön 26-án, és ezért akarnak 27-én együtt ünnepelni. De különben tele van a hócipője, hogy mindig ő szívja meg a fiúk helyett, és már százszor megfogadta, hogy nem megy bele ilyenekbe. Na, szóval elég jó meglepi lett.
Mindjárt indulok Boldi elé a reptérre, de előtte felveszem Bogit.
Ugye nem irigykedsz, hogy most ilyen gyakran látom őket? Látsz te is, mindannyiunkat, amikor csak akarsz.
Január 6. a legkisebb gyermeked, Boldizsár névnapja van. Ilyenkor szoktad megkérdezni, hogy:
- Te, nem ma lenne a bátyámnak a születésnapja? Mire én több kevesebb türelemmel válaszolnám, hogy:
- De!
Ennek oka abban a tényben keresendő, hogy Boldi 26 éve alatt ezt legalább hússzor, szerintem unásig megbeszéltük. Haragudtam, miért kell minden évben előhoznod a témát, pedig már elég régen rájöttem az okára.
Nem jártál önismereti csoportba, személyiség fejlesztésre, pszichológushoz, meg terápiára, nekem kellett (volna) ellátnom ezt a feladatot, hiszen a mi generációnk (is) már akkor sérült, amikor még a világra sem jött. Szegény anyád, meg apád, meg ti mindhárman testvérek, annak viseltétek egész életetekben következményét, hogy Ratkó Anna idején születtetek, ebben az országban. Csoda-e, hogy akkor, amikor az első gyerek 1951 januárban, a második 1951 decemberben, a harmadik 1953 áprilisában megszületik, a legkisebb már nem csak teher az anyának, hanem kifejezetten púp a hátán? Az anyád személye egyébként is addig volt fontos, amíg kihordott, megszült. A többi, gyermekneveléssel kapcsolatos teendő, átruházható volt a nagymamára, nagynénikre vidéken. Neki a szocializmust kellett öntudatos nőként, feleségként építeni Budapesten. Majd amikor iskolába kerültél, viszonylagosan önálló voltál, visszakerülhettél a családodba.
Így kaptál, egy látszólag csodálatos, szabad gyerekkort, a Bakony erdeiben, a Balaton partján, sok szeretetet a nagy rokonságtól, de nem kaptad meg soha az egyetlen, legfontosabb ember figyelmét, biztonságos ölelését, ami minden gyereknek jár, az anyjától.
Így a találkozásunkkor azt éreztük, hogy mint mágnes vonzzuk a másikat, és fogalmunk sem volt róla, hogy a te nárcisztikus és az én Helferes személyiségem még egy tartós, mégis könnyed mozdulattal széjjelnyitható francia kapocsnál is erősebben akaszkodik. Ezt tépni, szakítani lehetett volna, mint egy gazdatestre ránőtt parazitát, ahol már nem is látszanak az eredeti határok, csak az a biztos, hogy mindkettőnek rettenetesen fájna, sértené az elválás, ha egyáltalán bármelyik is túlélné. Sokáig hittük ezt az érzést szerelemnek. Illetve, te azt mondtad 41 éven keresztül annak élted meg. Én, nem tudom meddig.
Nálam 10 évenként vannak szakaszhatárok. Az első 10 évünk volt a felhőtlen, gyerektelen korszakunk. Azt mondom felhőtlen, holott rengeteg veszteségünk volt ezidő alatt. Elment nagyanyád, szüleid. Túléltünk nagy betegségeket, mégis ennek az időszaknak rózsaszín lenne a jellemző színe, helye pedig Óbuda.
Következő 10 évünk Dömsöd, tanya, állatok, munka, anyám, sárga WV bogár, remény zöld gyerekek, barátok, igazán meg nem ragadott lehetőségek.
Ezutáni 10 év anyám nélkül, nagy családban nagyon egyedül. Úgy érzem, csak az én vállamat nyomja az egész család gondja baja. Már csak a lakóhelyünk tanya, nem az életformánk tanyasi. Állattartás helyett munkába járás, másodállás, harmadállás, negyedállás, megalkuvás, fáradtság, önfeladás, szürkeség.
Azután nagy ugrás, kitörési próbálkozás Ráckeve. Elköltözöm, de utánam jössz. Gyerekek felnőnek, elmennek, ismét ketten, és megmarad a vér vöröse, meg a halál feketéje, ami keverve rozsdabarna. Vagy téglavörös. Csak nézőpont kérdése.
Ami állandó, irányodba a hálám, a szeretetem, és a Duna. És ez így is marad örökre.
Egészségügyi szakközépiskola csupa 16 éves II. osztályos lány tanuló, egyetlen férfi tanárral aki az anatómiát tanította. Alacsony, idős, régi vágású öregúr, barna köpenyben, drága Kalmár tanár úr személyében.
(Szabó Magda Abigél című könyvének két főszereplője egybegyúrva. Neve Kalmár, megjelenése Kőnig tanár úré.)
Még ezzel a kinézettel is meg tudott dobogtatni szíveket. Nem csak a matek tanárnőét, hanem közülünk, fruskák közül is egy néhányat, hiszen a szűkös felhozatal piacot teremtett neki is. Mindene volt a túrázás, a kirándulás, de kedvelte a művészeteket, irodalmat, nyelveket, na meg az anatómiát. Fegyelmezni nem tudott, de lehet nem is akart. Szabadon választott volt nála, hogy pulóvert kötünk-e az órán, vagy figyelünk. Azt mondta nem bánja, ha jár a kezünk, a fülünkkel akkor is vele vagyunk, és valahol igaza volt.
Jól ismert mindannyiunkat, kinek éppen hol tart szerelmi és társkapcsolata, mert ő volt a kirándulásainkon az osztályfőnökünk segítsége. Képben volt, kinek a fiúja Tamás, akit csinálTAmás, kié Feri a hegyről, aki beveri egyből, vagy Zoltán, aki fá zol tán?. Volt még egy pár fahumoros hasonlata az udvarlóink neveire. Kotnyeles voltam már akkor is. Folyton versenyben voltam magammal, meg a társaimmal, ezért gyorsan kicsúsztak a számon gondolkodás nélkül dolgok. Hamar, jelentkezés nélkül bekiabáltam, ha véltem tudni a választ.
Egyik órán épp egy bonyolult csavart mintát kötöttem a pad alatt akkori barátom, azóta férjem pulóverén, amikor feltette ominózus kérdését, miszerint melyik az az emberi testrész ami kilencszeresére is megnőhet.
Eldobva a kötőtűket felkiabáltam, hogy a pénisz. Mire Kalmár tanár úr. – Nem, a pupilla. De gratulálok a hajós fiújához! Nem gyengén vörösödtem el, meg jöttem zavarba! A többiek meg fuldokolva nevettek, és majd kiestek a padból a röhögéstől. Nyáron osztálytalálkozónk lesz az azóta nagyikká lett csajokkal. Majd megkérdezem tőlük még mindig akkorára növekszik-e férjeik pupillája, amikor meglátják őket meztelen valójukban!
Az újszülött és csecsemő öléseknek koronként és társadalmanként igen különböző a megítélése, fogadása, illetve büntetése. Véleményem szerint a médiák, a jogalkotás napjainkban társadalmi nyomásra a többségi akaratot, a lincshangulatot képezi le, sem mint a szakmaiságot. Nem a valódi bűnöst ítéli el, hanem a tettest.
"A történeti visszatekintés alapján teljes joggal állítható, hogy az élet elleni bűncselekménytípusok sorában nincs még egy olyan, amelyet annyira eltérően értékeltek volna, mint a gyermekölést. A gyermekölés „a legnagyobb mértékben sérti a már civilizált népek szánalomérzetét. Ugyanakkor azonban a történelem azt mutatja, hogy némely korszak társadalmának szánalomérzetét egyáltalán nem váltotta ki.” E bűncselekmény a fejlettség legalacsonyabb fokán álló népeknél nem tartozott az erkölcstelen, a korai rabszolgatartó társadalmakban pedig a jogellenes cselekmények közé. Kezdetben a nyomorék vagy éppen a szülés után közvetlenül életképtelennek vagy csökkent életképességűnek ítélt újszülöttek különböző módon (szikláról való ledobással, vízbefojtással stb.) történő megölése általánosan elfogadott szokás, illetve hagyomány volt.
A magyar büntetőjog hosszú ideig súlyosbított halálbüntetéssel szankcionálta a gyermekölést elkövetett anyát.
Még a XIX. század elején is a halálbüntetés volt a jellemző és csak később lépett helyébe az úgynevezett időleges rabság, illetve amennyiben a gyermek halálát a szülés eltitkolása, s a segély hiánya idézte elő: az időleges fogság.
A gyermekölésnek az emberölés köréből való kiemelését az indokolta, hogy a cselekmény megítélése az adott korban megváltozott, amely szerint a figyelem az ártatlan áldozatról a bűntettet elkövető nőre terelődött. A jogalkotót az a felismerés vezette, hogy a gyermekét megölő nő a szülés alatt vagy közvetlenül a szülés után olyan speciális testi és lelki állapotban van, amely bűnösségét — kiváltképpen, ha megölt gyermeke törvénytelen születésű — jelentékenyen enyhíti."
Okokként négyet nevez meg Angyal Pál nyomán, aki 1928 körül fogalmazta meg alábbi állításait:
1. Házasságon kívüli állapot pszichikai terhe. Szégyen és megalázottság érzete.
2. Szülés közbeni, közvetlen utáni testi állapot. Erős vérzés, hormonális változás.
3. Gazdasági ok, amely a gyermektartás felnevelés költségeitől való félelem.
4. Szülő nő saját testrészének tekinti az újszülöttet.
A Csemegi-kódex, amely 1878-tól -1951-ig az első magyar nyelvű átfogó büntetőjogi szabályozást tartalmazó törvénykönyv volt érvényben, a Kádár-korszakban a csecsemőgyilkosságot – ellentétben a Csemegi kódexszel, ahol privilegizált tényállás volt – beolvasztotta az emberölés alapeseti tényállásába. (7)
"Az újszülött megölését 1999-től privilégizálta a Btk. rendszere. Ezzel a Btk. 166/A. §-a az emberölés új, enyhébben minősülő alakzatát poenalizálta, amelynek értelmében az a nő, aki születő gyermekét a szülés alatt, vagy megszületett gyermekét közvetlenül a szülés után megöli, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
Majd 2003-ban hatályon kívül helyezte, ezért ugyanezért a magatartásért a szülő nő tíz évtől tizenöt évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtható. Ez egyben azt is jelenti, hogy befejezett ölési cselekmény esetében, amennyiben a büntetés enyhítésének feltételi fennállnak, a Btk. 87. § (2) bekezdés a) pontja alapján legkevesebb ötévi szabadságvesztést kell kiszabni."
Az előző részekben bemutattam három esetet, amelyekben sok hasonlóság, és sok különbség is van. Ha profilokat akarnék felállítani, akkor még több esetszámot, ezzel együtt sokkal több adatot kéne megvizsgálnom. Tanulságosak lennének a vidék-főváros, az életkor, a családi állapot, a gyermekek száma, gazdasági aktivitás, iskolai végzettség, anya gyermekkori családi státusza, bántalmazottsága, stb.
Az ismertetett Anna (4). Bibi (6). Ciri (5). esetekben szerepet játszott az elszigetelődés, magára hagyottság, családi nyomás, félelem, fizikai fáradtság, kimerültség, családon belüli erőszak, tudati beszűkülés, nélkülözés, szegénység, nyomor.
Azt viszont leszögezhetjük, hogy a majd 100 éves Angyal féle indíttatások közül az első idejét múlt, hiszen napjainkban nem szégyen házasságon kívül szülni. A csecsemőgyilkosságok zömét, (általam, itt a sorozatban nem részletezett esetekben), pedig házasságban élő nők, mintegy az abortusz meghosszabbításaként követik el. Ők azok a sok gyereket nevelő, családokban, mély szegénységben élő nők, akik nem akarnak több gyermeket vállalni, de a fogamzásgátlást vagy az abortuszt nem tudják finanszírozni. Van egy praktikus oka is az ilyen családtervezésnek. Ameddig terhes a nő, addig nem kell újabb terhességtől tartani, hisz egy terhességnyi 9 hónapra akár 3 abortusz is eshetne. Ezeknél a családoknál nem ritka a bűnismétlés sem.
Ezenkívül az Angyal féle okok nem tartalmazzák az erőszak következtében létrejött terhességet, és annak valamilyen módon való "megoldását".
Szegénység, mint nem közvetlen, de masszívan fennálló kiváltó ok
Nem lehet nem észrevenni, hogy az esetek túlnyomó többségében a szegénység hatalmas szerepet játszik. Akárhány friss anyagot átnéztem, jogi, gyermekvédelmi, pszichológiai, de még szociálpszichológiai tanulmány sem vizsgálja a nők szociális, gazdasági hátterét, körülményeit. A tett meg és elítélésekor sokkal fontosabb szempont a társadalmi felháborodottság, közhangulat kiszolgálása, mint a valódi okok és bűnösök keresése, a prevenció, vagy társadalmi segítség megadása.
A szegénység elsősorban pénzhiányt jelent, amely minden egyéb hiányt hoz magával.
Az anyagi helyzet meghatározza a lakhatás körülményeit, az étkezés mennyiségét, minőségét, az iskolához, a tanuláshoz, információhoz, kultúrához való hozzáférést, a megfelelő ruházkodást, a rendszeres tisztálkodást, az egészségügyi ellátáshoz, felvilágosításhoz, egészségneveléshez való hozzájutást. Így a szegény ember nem csak pénzhiányban szenved. Nem csak a mindennapi kiadásait nem tudja finanszírozni, hanem kisebb termetű, rossz fizikumú, beteges, az átlaghoz képest tanulatlanabb, műveletlenebb, külsőleg és belsőleg elhanyagoltabb. Főleg, ha a szegénységet örökli, abba beleszületik, generációkon keresztül hordozza magával, hogy ő is azt adja majd tovább.
Az anya, mint áldozat.
Az általam ismertetett esetekben az anyák mind áldozatok. A körülményeik, a szegénység, a kiszolgáltatottság, a magára hagyottság, a fáradtság, a leromlott fizikai állapot, a családon belüli erőszak áldozatai. Megnevezhetők akár konkrét személyek is, akiket felelősségre lehetne vonni, de az igazi bűnös az egész társadalom.
A politikai elit nem megfelelő módon foglalkozik azokkal, akik képviseletére szerződött. Hiszen ha a politikusoknak a szociálpolitika, a népjólétre való törekvés képezné a fő tevékenységét nem lenne idejük pártpolitikai lobbi tevékenységeket folytatni. A munkahely teremtések, a jobb fizetések, szociális ellátások talán, de egy kórház, egy rendelő, egy anyaotthon, egy hajléktalan szálló, egy bölcsőde, vagy szociális segítő hálózat üzemeltetése sosem fog olyan anyagi nyereséget termelni, ami visszaosztható bármilyen módon. Az iskoláknak, kórházaknak szociális intézményeknek a haszna hosszú távon értékelhető, és nem is tudom mi módon mérhető számokkal. Ezek olyan értékek, érzések, pozitívumok, amik egzakt módon nem kifejezhetőek. Az egészség, a megelégedettség, az önértékelés, az önbecsülés, a személyes kiteljesedés, az egyéni jólét később, a kritikus tömeg elérése után válik társadalmi jólétté.
A történeteim anyái, lehet nem ismerték a szexuális felvilágosítás, a fogamzásgátlás, az anyaotthonok, az örökbe adás, titkolt szülés és csecsemő mentő inkubátor lehetőségét. De akár ismerték, akár nem, nem akartak és tudtak vele élni, hiszen nem készültek az újszülött, vagy csecsemő ölésre. Belesodródtak egy olyan élethelyzetbe, amiben nem tudtak senkitől segítséget kérni és talán fel sem mérték a problémájuk nagyságát, a krízishelyzetüket.
A politika viszonya a szegénységhez
A politika utálja a szegénységet, hiszen a saját inkompetensségét bizonyítja általa. Vannak kormányok, amik felismerik az okokat, igyekeznek több kevesebb sikerrel megoldásokat keresni, és vannak amik eldugják a problémákat. Gyönyörű, de talmi számokat, statisztikákat gyártanak, nem sajnálnak rá sem anyagi, sem ideológiai, sem kommunikációs eszközöket bevetni, hogy a szegényt okolják, hisz mindenki a saját sorsának kovácsa,- mondják. A szegénységet, a hozzáállást csak generációkon keresztül lehetne felszámolni, megváltoztatni, a kormányok viszont ciklusokban gondolkodnak. Ezért elindulhatna akármilyen jó folyamat is, ha a következő pártpolitikai célokkal nem egyezik, nem lesz folytatása. A szociálpolitikát a pártpolitikától már régen el kellett volna választani. A pártpolitika befolyása alól kiemelni, azt civil szakemberekre bízni. Igaz, mi is a politika, ha nem a szociálpolitika?
A politika viszonya a nőkhöz.
Ide inkább azt kellett volna címül írnom, hogy a kormány viszonya a nőkhöz 2019-ben.
Elég, ha megnézzük, hány nő foglal helyet a kormányban, milyen nőbántalmazó rossz híre van szegény vak komondoroknak, és miért nem ratifikálják 8 éve az Isztambuli Egyezményt? (3). Ezekből máris kitűnik minek tekinti a mai magyar kormányzópárt a nőket. Egy olyan nemi szervnek, méhnek, ami elengedhetetlen a szaporodáshoz.
Holott egy gyermek létrehozásához szükséges két egyenlő fél, egy nő és egy férfi. Mint ahogyan a felneveléséhez is.
Hol van ezekben az esetekben a férfi 9 hónapon keresztül, "amikor nem lát, nem hall, nem vesz észre"? Hol van, amikor a szülésre kerül a sor, hol, amikor hosszú éveken keresztül 0-24-ben szüksége van a kisbabának valakire, aki gondozza? Hogyan veszi ki a részét a férfi az anya támogatásából a mindennapokban, vagy a nehéz helyzetekben?
Az újszülött gyilkosságoknál a látencia olyan mértékben valószínűsíthető mint a családon belüli erőszak esetében, ahol a kutatók a felfedett esetek tízszeresére becsülik a valódi számot.
Az újszülött ölés szinte kapóra jön a nőellenes hangulat megteremtéséhez., hiszen nő és családon belül hajtja végre erőszakos tettét. Ez a típusú agresszió a társadalom minden résztvevőjében, így a nőkben is erős indulatot, fájdalmat, ellenérzést vált ki. Az ritkán vizsgálandó, mellékes körülmény, hogy többnyire az anya is áldozat.
Szerintem képmutató az a társadalom, amelyik az abortuszt elfogadja, az újszülött ölés esetében csak az anyát nevesíti és ilyen mértékben bünteti.
Összegzés
A médiumok nem alkalmasak az objektív tájékoztatásra, a rendőrség társadalmi okok feltárására, a bíróságok pedig az újszülött gyilkosság, mint privilegizált eset elbírálására. A börtön büntetés nem éri el a célját, sőt akár végleg kirekesztheti a nőt a társadalomból. (2).
Ahogy az abortusznak, úgy a csecsemő gyilkosságnak is van fizikai, hormonális, pszichikai, gazdasági előzménye, oka, háttere, lehet enyhítő körülménye.
Nem elég szociológiai, pszichológiai kutatásokat végezni, szigorú törvényeket hozni, önmagában felvilágosítani, ha prevencióként az óvó figyelem, konkrét ismeretek, tárgyi eszközök, anyagi támogatás nem jut el a megfelelő helyre, a veszélyeztetett nőkhöz, családokhoz.
Utólag sokan tudnak ítélkezni. Bár előbb segítenének fele annyian.
Amikor az anya megöli a saját újszülöttjét, akkor az újszülött az áldozat, a nő a tettes, de a társadalom a bűnös.
